Képviselőházi napló, 1927. XXXVII. kötet • 1931. május 23. - 1931. június 6.

Ülésnapok - 1927-513

Az országgyűlés képviselőházának 513. ülése 1931 május 30-án, szombaton. èî számunkra nem marad más, mint tiltakoznunk ez ellen a szakasz ellen, nem bízni ezekben az ígéretekben, mert tapasztalataink vannak arról, hogy az ilyen végső esetre fenntartott eszközök igénybevétele rendszerint igen hamar el szokottt következni. ; A szakasz leszállítja a segélyezés idejét, leszállítja a táppénzt, azt a táppénzt, amelyet már 75%-ról 60%-ra leszállítottak; most újatobb lehetőséget ad annak 50%-ig való mérséklésére. Az anyagi ellátásnak ezt a szűk mértékét is meg akarja szűkíteni és akkor, amikor az állam teljes erejével azon van, hogy itt a nép szaporodjék, hogy az anyák gyermeket szüljenek, — harc az egyke ellen minden vonalon — állami segéllyel nem járul hozzá, hogy az anyák ennek a kötelességnek eleget is tudjanak tenni. .En nagyon szívesen kivenném ezt az egész "kérdést az Oti. keretéből, nagyon szívesen hozzájárulok ahhoz, hogy ne komplikáljuk ezzel a u'déssel a szociális biztosítást, ezt az ágazatot, az anyasági biztosítást, a terhességi és szoptatási segélyezést vegyük ki az Oti. keretéből, az Öti.. munkaterületéből vegyük ki, de akkor csináljuk meg az állami anyasági biztosítást, csináljuk meg azt, hogy arra a proletár asszonyra, aki életének legnehezebb órájában minden segítség nélkül áll itt ezen a világon, az államnak tett szolgálatért és kötelességteljesítésért az állam vigyázzon rá azokban a napokban. Igen, kivesszük az anyasági biztosítást, az anyasági ellátást. Hivatkoznak arra, hogy külföldön sincsen meg az anyasági ellátás, az anyasági segélyezés magasabb mértéke, mint amennyit itt akarunk a leszállítás után adni. Igen, csak amikor erre hivatkoznak, mindig elfeledkeznek arról, hogy külföldön az ellátásnak olyan társadalmi megszervezettsége van meg, hogy ott nem kerül arra a sor, hogy egy anya az utcán szüljön, hogy egy proletár anyának papírba kelljen megszületett gyermekét csavargatni, hogy az áldott állapotban lévő munkásasszony terhességének utolsó órájában is ott álljon a munkagép mellett, onnan vigyék el a mentők abban a pillanatban, amikor már meglepik őt a fájdalmak. Külföldi példára csak akkor lehet hivatkozni, ha például vesszük a külföldről az ellátási lehetőségeket is és akkor nagyon szívesen hozzájárulok ahhoz, hogy az Oti. a maga munkaterületéről kikapcsolja az anyasági ellátást. Nekem magamnak számtalan esetem van, igen sokszor járok el különösen szülő asszonyok dolgában és tudom, mit jelent az, amikor nem tudunk nekik segélyt adni abban az időben. Ha most ezt az összeget 50%-ig le akarják csökkenteni, akkor elérkeztünk ahhoz az állapothoz, amikor a proletárasszony gyermeke egészségügyi szempontból a legborzalmasabb körülmények között fog a világra jönni. A miniszter úr ebben a szakaszban a maga részére rendeleti felhatalmazást kér és azt mondja, hogy amennyiben pedig az önkormányzat azt nem tudja végrehajtani, amennyiben az intézet Önkormányzata a .betegségi biztosítási szolgáltatásokat a fennálló szükség ellenére nem korlátozza vagy nem kellően korlátozza, akkor az alapszabály megfelelő módosításáról rendeleti úton gondoskodik a miniszter úr. Ha tehát az autonómia, annak munkáltató és munkavállaló része^ egyformán, nem veszi magára azt a felelősséget, hogy ezeket a korlátozásokat végrehajtsa, ha az autonómia, annak munkáltató és munkavállaló része egyaránt, ellenáll annak a szociálpolitikai leépítő rendszernek, amely más területen való takarékoskodás helyett a szolgáltatásoknál akar takarékoskodni, akkor jön a «ha», de ez nem feltételes, akármennyire feltételesen van megszövegezve, mert ha megmarad a mai mammutlétszám, ha az autonómia nem nyúlhat ehhez a létszámhoz, ha az elbocsátottak rendelkezési állományban maradnak, tehát szolgálat nélkül tovább fizetik őket, ha az állományt éppen politikai összeköttetések és szakszerűtlenség miatt leépíteni nem lehet, akkor törvényszerűen szükség lesz ezekre az újabb leszállításokra; már pedig az autonómia, legalább annak munkavállaló része és a munkáltatói csoportnak is lelkiismeretes része, nem lesz hajlandó a maga felelősségére ezeket a szolgáltatásokat csökkenteni. Akkor jön a .«ha», akkor jön a fenyegetés beváltása, akkor jön ezeknek a szolgáltatáscsökkentéseknek végrehajtása, akármilyen ígéretekkel és feltételezésekkel van ez ma a törvényjavaslatba belevéve. Nagyon érdekes, a miniszter úr azt kívánja tőlünk, hogy mi magunk szavazzuk meg azt a kést, amellyel annak idején el fogja vágni a torkunkat. Érdekes, mi adjuk kézbe azt a borotvát, amellyel elnyiszálják a gégénget. ígérik, hogy nem fogják tenni, hogy nem fognak ehhez az eszközhöz nyúlni, de már az a tény, hogy valakinek kezében van ilyen eszköz, ilyen kés, ilyen borotva, önmagában olyan kísértés, hogy még a legvégsőbb szükség megvárása nélkül îs nagyon könnyen esnek abba a helyzetbe, hogy azt használatba is fogják venni. A miniszter úr, aki különben ígérte, hogy végső szükség beállta előtt nem teszi, nem örökéletű, ö ugyan tett a mohó, rabló kapitalizmus ellen olyan kijelentéseket, amelyeknek őszinteségében nem kételkedem, de ezek nem kötelezik az utódokat, ezek nem kötelezik az autonómiától idegen adminisztrációt, ezek nem kötelezik azokat, akiknek érdeke, hogy az intézet pénzügyi egyensúlya csak a szolgáltatások leszállításával álljon helyre. A javaslat 23. §-a a baleseti járadékok rendezésével foglalkozik. Indokolásiul azt mondották, hogy ne adjunk külföldre nyugdíjat, rendezzük ezt a kérdést úgy, hogy ne adjunk ki a külföldre a balesetet szenvedettnek néhány pengőnyi vagy fillérnyi járadékot, amelyet a régi Nagy-Magyarország területén szenvedett balesete folytán szerzett meg magának. Ennél a pontnál rá kell mutatnom arra, hogy ez az elv is csak a balesetet szenvedett munkásnál érvényesül. A Képviselőházban nemcsak erről az oldalról, hanem a túlsó oldalról is számtalanszor elhangzott felszólalás azért, hogy ezeket a nyugdíjakat, a tábornoki nyugdíjakat, magasrangú katonatisztek nyugdíját ne adjuk ki akkor, ha külföldön élnek, (Kun Béla: Ügy van!) jöjjenek haza, és költsék el itthon azt a pénzt, amelyet magyar állampolgárok adófilléreiből fizetnek nekik. (Jánossy Gábor: Egyetértünk!) Ha tehát ezeknél a rétegeknél és ezeknél a személyeknél nein érvényesül az az elv, hogy a magyar állam által nekik juttatott szolgáltatást csak a magyar állam területén lehet elkölteni, akkor miért érvényesül ez azoknál a balesetet szenvedett apró embereknél, akiknek az exisztenciája esetleg odakünn van, akiknek a baleseti járadék talán csak egy morzsa ahhoz a másik morzsához, amelyet odakint megkeresnek és a két morzsa együttesen nyújt valami megélhetést. Nagyon szívesen belemennék a kérdés generális rendezésébe, de az elvet tessék következetesen keresztülvinni és senki számára az^ orsaág határán kívül nyugdíjat vagy járadékot nem adni, akinek a magyar állam nyugdíjjal vagy jára•