Képviselőházi napló, 1927. XXXVII. kötet • 1931. május 23. - 1931. június 6.

Ülésnapok - 1927-512

Az országgyűlés képviselőházának 512. ülése 1931 május 28-án, csütörtökön. 35 9 hétig voltam ennek a kórháznak az ápoltja, láttam, hogy van ennek a kórháznak nagyszerű, igazán a magyar viszonyokat magasan meghaladó műszaki berendezése, van olyan magas nívón álló orvosi kara, amilyent talán más kórházakban sem lehet találni, van kitűnő ápolónői gárdája, áldozatkész apácákból s egyáltalában elmondhatom, hogy az egész vonalon olyan tökéletes a harmónia az orvosoktól kezdve végig le az utolsó takarítónőig, hogy mindenki a maga helyén szolidaritásban van a betegséggel, a nyomorúsággal és a szenvedéssel szemben. Ezzel szemben megvan a betegek szolidaritása is. Visszaemlékszem arra, hogy amikor álmatlan éjszakákon hallottam, a. kórtermem előtt elvonulni a műtőasztalra szállító betegkocsit s amikor hallottam, ahogy betegszállítóautó megjelenik az ablakok alatt és hoz megint egy szerencsetlen betegtársat, megértettem, hogyan fejlődik ki a betegszolidaritás. Amikor ott vagyunk, nincs különbség ember és ember között, csak azt a bajbajutott beteg testvérünket látjuk, akit talán üzemi baleset következtében hoztak oda be s másnap érdeklődtünk és kérdezősködtünk, hogy mi történt a 113-asban, hogyan töltötte az éjszakát az illető, hogyan sikerült az éjszakai operáció. Akkor látunk mosolygós arcokat, megnyugvást, hálát és elismerést a kórházzal szemben. Szívtelenség, kegyetlenség, talán az egészséges ember önzése az, amikor erre • az intézményre, amely a betegek százait és százait meggyógyítja, amely nyomorékokból t

egészséges embereket csinálj követ dobunk azért, mert a társadalombiztosítási járulékot talán más célokra tudnánk fordítani. Pedig szociális kötelesség az, hogy foglalkozzunk saját embertársaink felgyógyulásának elősegítésével. Azt látom, hogy a Társadalombiztosító intézményében természetesen az ő nagy céljai és feladatai mellett vannak bizonyos hibák, viszszásságok, de, édes Istenem, legelső sorb an önmagába nézzen bele az ember, hogy hol lát abszolút tökéletességet. Hogyan kívánhatni egy intézménytől, amelyet az emberek összessége létesít és amelyet emberek 'munkája hoz létre, hogy az tökéletes leaven*? Hát vannak száz százalékig tökéletes emberek? Kívánhatni-e akkor száz százalékig tökéletes intézményeket? Vallom, látom és igazolom, hogy olyan lázas, nagy tevékenység folyik az Országos^ Társadalombiztosító keretén belül, hogy ezért elismerés, bizalom és köszönet illleti mindazokat, akik ez intézmény élén vannak. En egyet kérek, ez talán közhely. A nagytőkét szokták kérésekkel ostromolni, gyakran olyan kérésekkel is, olyan áldozatokkal is, amelyek talán a nagytőke feladatkörétől távol esnek. De azt hiszem, hogy a nagytőke sohasem tehet a saját érdekében okosabb dolgot, mint ha lehetővé teszi azt, hogy azok érdekében, akik a nagytőke céljait szolgálják, áldozatot hozzon. Ismételten felhozatott, hogy az ország és az egész világ súlyos gazdasági válságban van, tehát kevesebb áldozatot lehet követelni. En azt mondom, hogy a testnek, a szervezetnek akkor van orvosra szüksége, mikor beteg és minél súlyosabbak a szociális bajok, minél súlyosabb a gazdasági válság, annál inkább kell a szociális^ problémák megoldásával a szociális nyomorúságot enyhíteni. Felszólalásomat befejezem. Csak egyet kérek még azzal a bizonyos 35. §-szal kapcsolatban- Azt a kérést intézem a miniszter úrhoz, hogy figyelemmel éppen arra a naev munkára, amelyet az orvosi kar végez, lehetőleg ezt a terminust, az 1932 december 31-iki terminust saját hatáskörében, amennyiben a törvényhozás erre nem is ad módot és lehetőséget, csökkentse. Látom például, az uzsokiutcai kórházban napról-napra láttam, hogy naponként^ 8, 9, 10, 11, 12 műtétet végez egypár orvos. Délután a betegek látogatása és kezelése folyik. Éjszaka pedig mindennap jóformán operációkat végeznek és ezek a kifáradt igénybevett, a niunkában egy csekély összegért áldozatot hozó orvosi kar, éppúgy, mint a tisztviselői kar, munkaképességében van gátolva, munkakészsége csökken, ha másfél esztendős bizonytalanságnak van kitéve. (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) Elismerjük a gazdasági nehézségeket, amikor minden ember félti a kenyerét, amikor minden ember előtt ott áll a gazdasági bizonytalanság jövőjének bizonytalansága. Hogyha -ez állandósíttatik, akkor ez által a munkaképesség, a munkakésaség fog csökkenni. En bízom abban, hogy ez a javaslat, ha szabad így neveznem, azokat a bizonyos gyermekbetegségeket .csökkenteni fogja, bízom abban, hogy helvreállítja azt az egyensúlyt, amely szükséges és bízom abban, hogy a népjóléti miniszter úr az ő nag^ szociális megértésével és érzékével ezeket a oroblémákat tökéletes megvalósításhoz fogja segíteni, ezért a javaslatot elfogadom. (Helyeslés és taps jobbfelől és a középen. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegvző: Fábián Béla! Fábián Béla: T. Képviselőház! Erődi-Harrach t. képviselőtársam dicsérőleg emlékezett meg az uzsokiutcai kórházról. Azt szokták mondani, hogy ritkán hall az ember jót, különösen a mai világban. Nagyon örülök, hogy t. képviselőtársam, aki mondhatjuk saját bőrén tapasztalta, hogy jó-e vagy rossz-e az uzsokiutcai kórház, a kórházról jót mondott. Minden szeretetem^ tiszteletem és nagyrabecsülésem az orvosoké, a kórházaké és a betegeké. Mi a legnagyobb mértékben — igazán mondhatom ezt a kifejezést is — sajnálattal és fájdalommal látjuk az Oti. orvosainak helyzetét. Mi a legnagyobb szomorúsággal nézzük azt, hogy az OtL-nál r az orvosok miként vannak ellátva. Az altalános magyar lateiner elnyomorodásnak és^ proletarializálódásnak klaszszikus példáit találjuk akkor, amikor látjuk, hogy 130 pengős állásokért úgy verekednek, — hogy^ Uzsokról vegyem a hasonlatot — mint Uzsoknál verekedtek a magyar csapatok kézi tusában az orosz csapatokkal. Minden képviselőtársam elmondhatja, hogy egy-egy orvosi kinevezésnél, egy-egy helyettes kerületi alorvosi állás betöltésénél valóságos közelharc folyik minden egyes képviselő előszobájában, nem r beszélve most a magas miniszterek előszobáiról, akiknél természetesen már képviselők folytatnak kézi tusákat azért, hogy saját protezsáltjaikat kineveztessék. Igenis, minden szeretet, tisztélet és nagyrabecsülés a betegeknek, orvosoknak és kórházaknak, de kárhoztatjuk az Oti.-nál — és erről fogok beszélni — azt a szörnyű, hatalmasra méretezett adminisztrációt, amely olyan óriási összegeket visz el, hogy teljes mértékben lehetetlenné teszi azt, hogy azokat a szociális célokat, amelyeket az Oti. maga elé tűzött, csakugyan meg tudja valósítani.