Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.

Ülésnapok - 1927-500

2 Az országgyűlés képviselőházának 5 éppen az lesz az egész kérdésről, hogy csakis radikálisabb szociálpolitikával, a jövedelemeloszlás igazságosabb módjával lehetséges a szovjet veszedelmét enyhíteni, vagy esetleg annak útját szegni. (Ügy van! Ügy van! jobb felől és a középen.) Lássuk először a tényeket, hogy levonhassuk belőlük a konzekvenciát. A szovjet 1917-től körülbelül 1924-ig a polgári kapitalizmus maradványaiból élt Ez az örökség természetesen hamar elfogyott, gépek elkoptak, az ipar leromlott, a mezőgazdaság anarchiába fúlt éppen a hirtelen szocializálás miatt. 1922-ben a békebeli ipari termelésnek már csak 20%-át, a mezőgazdasági termelésnek pedig 40%-át tudta felmutatni a szovjet. így (gazdaságilag tönikre 'kellett volna mennie. Épen ezért már Lenin egy gigászi gazdasági reorganizáció gondolatán törte a fejét, amit azután Sztálin 1927—28-ban dolgoztatott ki részletesebben. Ez az úgynevezett ötéves terv: a pjetiletka. A sok rombolás után tehát megindult a pozitív építés korszaka, mondhatnám, hogy a világtörténelemnek legnagyobb és leggyorsabb társadalmi-gazdasági kísérlete, úgyhogy a mai Oroszországot úgy tekinthetjük, mint egy nagy történeti laboratóriumot, de, fájdalom, ebben a laboratóriumban a lombik sehogysem akar összetörni. (Erdélyi Aladár; Es a gázak nagyon nehezek!) Ennek az ötéves tervnek, mint ismeretes, hármas célja van. Az egyik, hogy az ipari termelést felfokozza, indusztrializálja Oroszországot, a másik, hogy a mezőgazdaságot technizálja és kollektivizálja, a harmadik pedig, hogy ennek alapján azután a társadalomnak egy egészen új szervezetét állítsa fel. Első kérdés, vájjon micsoda emberideál lebeg a szovjetrendszer előtt. Fájdalom, a gépember, aki egyéniségétől, személyes lelkiségétől meg van fosztva, (Ügy van! Ügy van! jobb/elől és a középen.) mintegy gépalkatrész, sróf a társadalom gazdasági rendszerében, iniciatíva, önállóság nélkül, agyonregulázva, olyanfajta, mint Madách falanszter-embere. Nagyon jellemző a világnézetek változására vonatkozóan, hogy amíg a XVIII. század végén a francia forradalomban, a racionalizmus korszakában az ész istennőjét helyezik a Notre Dame oltárára, addig most a szovjetrendszerben, t amint az onnan jött fotográfiákból megállapítható, a templomokból átalakított klubbokban a tabernákulum helyére az észnek alkalmazott technikai eszközét, a gépet helyezik, a luszterek és egyéb ilyen templomi díszek helyén mindenütt gépalkatrészek lógnak, úgyhogy ezzel mintegy metaforikusán a gépet imádják. (Jánossy Gábor: Találó!) Ez a világfelfogás voltaképpen annak a gigantikus, elferdült folytatása, amit a kapitalizmus — főkép amerikai formájában — már kitermelt, tudniillik^ mindent racionalizálni, mindent mechanizálni, mindént — amennyire csak lehet — az emberben pusztán gépiessé tenni, a mellett aa állam moloch jánák imánden szabadságot feláldozni ! Ez a kapitalizmus legrémesebb formája, mert államkapitalizmus; olyan, ahol az állam maga az egyedüli munkaadó, maga termel, maga cserél, maga oszt el, szóval mindenható. Az állami omnipotencia ilyen formája a világtörténelemben még nem jelentkezett. Mármost természetesen az irtózatosan centralizált gazdasági társadalmi rendszer mellett, ha ez az ötéves terv megvalósul, a szovjet hatalma mintegy háromszorosra nő szervezettsége alapján. De ne gondoljuk, mintha itt is eltűnt volna 00. ülése 19$1 május 8-án, pénteken. a nyoma az individualizmusnak, amely az európai fejlődésnek az újkorban olyan nagy motora volt. Az individualizmus bizonyos csökevénye, maradványa itt is megmaradt. Gondoljunk csak a hérosz-kultuszra. A tömegeknek itt is kell a hős-kultusz, a nagy individiumok tisztelete. Ezt mutatja a Lenin-kultusz, egész a mauzóleumáig; Leningrád, Stalingrad. Városokat neveznek el róluk, ott lóg Sztálin képe a géptermekben, gyárakban, tantermekben mindenütt, ott függ a hivatali szobákban, úgy hogy az autokrácia ugyanaz, akár khánnak, akár szultánnak, akár császárnak vagy cárnak hívják is az autokratát, sőt talán ezek a népbiztosok — mint ahogy éppen Oroszországban mondják — rosszabbak a Rettenetes Iván-féle cároknál. Az a kérdés, t. Ház, vájjon mit akar a szovjet először az iparban, azután a mezőgazdaságban. Minthogy elsősorban az ipari munkásproletárokra támaszkodik, egészen természetes, hogy az indusztrializálás lebeg első" sorban előtte, de nemcsak politikai, hanem gazdasági szempontból is rendkívül fontos az ipar kifejlesztése, az ipar felfokozása, mert hiszien így válik gazdasági autartíhiálban levő állammá s ezzel függetlenné válik a külföldtől, amely eleinte olyan nehezen adott segítséget Oroszországnak, tehát így önállóvá válik gazdasági téren. Felesleges volna itt, t. Ház, — minthogy nagyon is ismeretesek — azokat a kolosszális számadatokat előterjesztenem, hogy évről-évre az ötéves terv folyamán micsoda nagy százalékkal iparkodnak felemelni teljesítményeiket. Rettenetes ára van azonban ennek a rohamozó tempónak. Tudnillik a nép testi és lelki erőinek végsőkig való kiaknázása ez, (Ügyi van! Ügy van! jobbfelől.) mert hiszien normális állam átlag az évi nemzeti jövedelemnek maximálisan 10 százalékát fordítja beruházásokra, itt pedig a nemzeti jövedelemnek 30, 40, sőt az utolsó évben 60 százaléka kontempláltatik az ötéves terv megvalósításával beruházásokra. Ez azt jelenti, hogy mindent kénytelenek elvonni a néptől, !

hogy minél többet exportáljanak. A gabonát kiviszik és saját munkásaiknak a létminimumon aluli adagokat adnak, úgy, hogy rettenetes rabszolgaság áll be pusztán azért, hogy az export útján szerzett pénzen mozdonyokat, gépeket, gyári felszereléseket stb. szerezzenek. A munkásságnak ilyen rettenetes állapota soha talán még nem volt. Még a sztrájkjogtól is meg van fosztva, tehát önérdekeit sem tudja védelmezni. A szovjet népbiztosai, ezeknek farkas intelligenciája igen nagy tömegpszichológusok. Ennek a fényes tervnek, amelyből azonban neim. kell mindent elhinni, a szuggesztiójávai, nagy varázserejével fanatizálják tudniillik a tömegeket és utópiát rajzolnak meg, amely rövidlejáratú, pedig az utópiák többnyire végtelen messzeségben szoktak csillogni, de itt négy-öt év van kitűzve a megvalósításra, hogy azután a mostani szenvedések árán bekövetkezzék a paradicsomi állapot. A kapitalizmus szelleme azonban tovább él ebben a tár stadia Imi és gazdasági rendszerben, hiszen ez természetes, mert államkapitalizmus. A komniíuniszti'kus rendlszer szerint azt goníMhatnók, hogy ott minden munkásnak egyforma a bére, ezael szemben azonban ott is éppen úgy különböző munkadíjak vannak, a kapitalizmusnak ugyanazok a bérmódszerei érvényesek, mint bármely imiás államban. Vannak tudniillik prémiumok, van túlórázás, sőt a nagyobb munkateljesítményeknek, a cseké-