Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.

Ülésnapok - 1927-508

382 Az országgyűlés képviselőházának 508. ülése 1931 május 21-en, csütörtökön. kormánytámogatás sugárzó melegéhez juthatnak. A munkanélküliség, az állástalanság, a kény értelenség, az ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági válság, a sucerescentia teljes reménytelensége; minden sorompó, minden kapu le van zárva, le van eresztve, a jövő nemzedéknek semmi reménye az elhelyezkedésre, egy új nemzedék nő fel, új korszakban, új gondolatokkal, új látomásokkal, új akaratokkal, a nélkül, hogy reménye volna gazdaságilag elhelyezkedni és boldogulni. Nines és nem látunk sehol komoly intézkedést vagy kísérletet arra, hogy ezeken a bajokon segítsenek. Le vannak zárva a szellemi pályák, le vannak zárva a termelési pályák, az új nemzedék bárhova néz, bárhova nyúl, mindenhol a nagy nihillel találkozik. Emberek járnak, munkára kész, dolgozni akaró emberek, minden reménység nélkül. Felvetik a 30 esztendősek problémáját. Szabad volna így lenni, hogy a 30 éves ember élete, jövője probléma legyen? De van ennél egy nagyobb probléma is: itt van az 50 esztendősek problémája és itt van a 40 esztendősek problémája. A hazafias kapitalizmus a 40 esztendőis ember előtt lezárja a kapukat és a férfiereje, termelőképessége teljében levő 40 éves ember már mint elhasznált jószág kószál a magyar glóbuszon, mert a magyar kapitalizmus már nem akarja és nem tudja foglalkoztatni. Nincs 30 esztendősek problémája; generális probléma van itt Magyarországon a foglalkoztatás terén és ennek súlya és felelőssége a kormány vállait terheli, mert egy olyan ország, amelynek ifjúsága, új generációja annyira remény nélkül lézeng a világban, nem. boldogulhat. Deficit van a háztartásokban. Ezt annakidején azzal igyekeztek menteni és elfogadtatni, hogy az államháztartás egyensúlyának fenntartása érdekében meg kell nyirbálni a magángazdaságot; legyen a magángazdaságokban egyideig deficit, hogy az állam gazdasági élete szilárd legyen, majd azután jön^ az állam segítő keze és helyrehozza, kiegyenlíti a magángazdaságok deficitjét. Nos, hol van a kiegyenlítés? 1924-től 1931-ig hét esztendő múlt el, hét esztendeje annak, hogy a szanálás müvét végrehajtották, és ina a magánháztartásokban, a magángazdaságokban a romlás, a deficit sokkal nagyobb, mint volt annakidején. Nem váltották be azt az ígéretet és nem vált be az a jóslat, hogy a magángazdaságokat szanálni fogják. Hét esztendő igen nagy idő, hét esztendő elég idő egy ilyen művelet végrehajtására. Amit mi annakidején mondtunk, meg lehet állapítani a naplókból t. Képviselőház, hogy nem jósok voltunk, csak reálisan láttunk, úgy mint .most is reálisan látunk; azt mondtuk, hogy egy olyan országnak államháztartása, amelynek magángazdasága nem prosperál, ahol minden háztartásban hiány van, nem lehet tartósan szilárd és nem lehet tartósan egyensúlyban. Most ez bekövetkezett: az*államháztartás egyensúlya megingott. En néhány hónappal azelőtt, azt hiszem, egy közbeszólás •alakjában voltam bátor megállapítani azt, hogy az 1930—31. évi költségvetési év körülbelül 100 millió pengő deficittel fog zárulni. Ezt mutatják a számok, ezt mutatja az aritmetika, amely a pénzügyminiszter úr jelentésében kerül az ország színe elé. A pénzügyminiszter úr akkor mosolygott ezen és ma kénytelen megállapítani a Képviselőház színe előtt és törvényjavaslatba foglalni azt, íhogy a forgótőke nem elegendő az állam fizetéseinek folytonosságára, hogy a nagy reménybeli kölcsön előlegét folyó kiadásokra kell tartalékolnia. A pénzügyminiszter úr, mint szakember, mint szakértő nagyon jól tudja, hogy a gazdasági életben nincsenek csodák és nincsenek véletlenek és a hiba ott rejlik, a kormánynak a bűne abban van, hogy belement ebbe a dologba és mosolygással, optimizmussal tűrte, hogy a viszonyok idefajuljanak. Az államháztartás .egyensúlya már nem szilárd, de nem szilárd a r megyei, községi és városi háztartások egyensúlya sem, úgy hogy a magángazdaságnak ez a leromlottsága természetszerűen átterjedt a kövületekre is, át kellett terjednie a gazdasági törvényszerűségek logikája következtében. Ma ebben az országban olyan nyomorúság van, amely egészen páratlan. Pedig Magyarországon a nyomorúság mint gazdasági intézmény nem ismeretlen fogalom; nem volt az már háború előtt sem. Sajnos, Magyarország egyike volt a legrosszabbul élő államoknak, mert a tömegeket értve, Magyarország a háború előtt, számszerűen ki lehet mutatni, a legalacsonyabb munkabérek és a legmagasabb élelmiszerek ^ országa volt, • tehát a legnagyobb nyomorúságok lehetőségének volt a területe, s most ez a nyomorúság napról napra, mondhatnám, óráról órára növekszik és egészen elképzelhetetlen arányokat ölt. A hímes takaró, amelyet erre ráterítenek és amellyel a dolgok keserűségét csökkenteni akarják, az, hogy világválság van. Kétségtelen, az egész világot rázza a kapitalizmus féligmeddig csődszámba menő állapotának helyzete. Világválság van, sehol sem rózsásak az állapotok, de viszont meg kell állapítani azt is, hogy a magyar válságot az általános világválságon túlmenően fokozza, sőt egyenesen elviselhetetlenné teszi a kormány kirívó osztálypolitikája. (Farkas István: Ügy van!) Az ellenforradalom első kormánya szinte könnyel; műséggel szórta a százmilliókat, hogy az új kurzus megbízható alakulatait és intézményeit állami pénzekkel hizlalja. Ezek tagadhatatlan tények. Valamint tagadhatatlan az is, hogy a kormány pénzügyi politikájának következménye az az óriási diszparitás, amely az élet és a jövedelem között mutatkozik. Itt megint utalnom kell arra, hogy a gazdasági életben a törvényszerűség uralkodik, nem pedig a véletlenek, nem az óhajtások és nem az akarások. A pénzügyminiszter úrnak nagyon jól kell tudnia, hogy a hatosos vidéki napszám, az alacsony munkabérek, a filléres órabérek, 60—80 ; pengős havi bérek a szellemi munkások számára, a kis forgalom az iparban és a kereskedelemben nem bírják el a közterheknek azt a mértékét, amelyet a kormány az életre hárít; nem bírják el azokat a magas lakbéreket, boltbéreket, amelyeket ez a kormány zúdított rá a szerencsétlen lakosságra. A kormánynak tudnia kell azt is, hogy a közszükségleti cikkek, a monopolizált állami szolgáltatások mesterséges és állandó drágítása is aránytalanul felette áll a kereseti lehetőségeknek. Ez is fokozza a diszparitást. Az utóbbi hónapokban valami kis árcsökkenés következett be egyes ipari és mezőgazdasági cikkekben. Ami azonban^ a kormány keze ügyébe került, minden megdrágult, megdrágult a kávé, a dohány, a posta, a tea, minden olyan dolog, aminek megdrágításához a kormány könnyen hozzáférhetett. Ez is hozzájárul ahhoz az óriási