Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.

Ülésnapok - 1927-505

Az országgyűlés képviselőházának 505. ülése 1931 május ÍS-án, hétfőn. 295 két megállapításiban mindenesetre ellentmondást találok. Mert ha nekünk félnünk kell a szellemi proletariátustól, ha a szellemi proletariátus veszedelmet jelent, akkor nem tudom megérteni azt a poltikát, amely az egyetemek kifejlesztésével, a felső oktatás túldimenzionálásával lehetővé teszi ennek a szellemi proletariátusnak minél nagyobb mértékben való kifejlődését. Végre egész nyiltan és őszintén beszelhetünk: bizony a szellemi proletariátus kifejlődése nálunk is óriási veszedelmet jelent. Nagyon jól tudjuk, hogy évről évre annyi orvos, annyi jogász — talán tanárjelölt nem^ e tekintetben a helyzet kedvezőbb — annyi mérnök hagyja el az egyetem falait, amennyi nem tud elhelyezkedést találni a magyar közéletben. Engedelmet kérek, ilyen körülmények között túldimenzionálni, a felső oktatást, semmi körülmények között sem valami összhangzaíos politika. Erre bizonyára azt méltóztatik felhozni ellenvetésül, hogy miképpen egyezik meg evvel az az álláspont, hogy én a tanszabadság tökéletes keresztülvitelét követelem és nehezményezem azt, hogy az egyetem kapuit lezárják a hallgatók előtt. Rögtön felelni fogok. Van szerencsém már ismerni a kultuszminiszter iir észjárását (Derültség.) és azt hiszem, nem csalódom, ha azt mondom, hoigy ezeket írta fel az előtte lévő papirosra. Megválaszolom a miniszter urat, megkímélem egy fáradságtól. (Derültség.) Nincsen ebben ellenmondás. (Halljuk! Halljuk!) Mert ha a szellemi proletariátus veszedelme nagy, akkor ez ellen én csak egyetlen a nemzet szempontjából egészséges eszközt látok, azt, hogyha a tanulás szabadságával, a «győzzön a jobb» elméletével^ teljes szabadságot nyitok az erők érvényesülésének és lehetővé teszem, hogy ennek a proletariátusnak keretén belül a valódi tehetségek tudjanak érvényesülni. Azt hiszem, ez világos álláspont. Nekem nincs jogom lezárni az egyetem kapuit azzal, hogy a szellemi proletariátus növekszik és ezzel mintegy, protezsálni a gyengébbeket, de^ a szellemi proletariátus elleni védekezés címén még a starttól, még a futástól, a versenyben való részvételtől is elüttetnek. Ügy t. képviselőtársam, mint a t. miniszter úr délelőtti felszólalásában is bizonyos nyitott ajtókat döngetett. Elsősorban a 1^ miniszter úr szemrehányást tett nekem, hogy én mintegy a mai korral akarom eldöntetni, hogy ki a nagyobb államférfiú, ő vagy én. Hát t miniszter úr, én ilyet nem mondottam! En sohasem vindikáltam magam részére azt, hogy államférfi vagyok, még kevésbbé volt olyan vakmerő eszmém

1

, 'hogy azt kívántam volna eldöntetni, vájjon a miniszter úr-e a nagyobb államférfi, vagy én. (Mozgás.) Nem is tudtam volna, mert erre beszédes objektív dokumentum van: ? miniszter úr miniszter, én pedig csak szegény ellenzéki képviselő vagyok. (Felkiáltások jobbfelöl: Nana!) Kérem? (Felkiáltások jobbfelől és középen: Nem szegény! Államtitkár volt!) Ebből már következik, hogy a miniszter úr a bölcsebb államférfi és a nagyobb államférfi. (Zaj. — Jánossy Gábor: Majd a késő utókor eldönti) En már eldöntöttem. (Jánossy Gábor: Annál szebb, elfogadom. En még nem döntöttem el,) En párhuzamot vontam, kutattam az okokat, hogy vájjon mi lehet annak a magyarázata, hogy olyan kiváló zsenik, olyan kiváló államférfiak, mint amilyenek voltak a magyar közéletben 50 éven keresztül — hivatkoztam Trefortra, Eötvösre, Csákyra, Wlassicsra, Berzeviczyre, Apponyira — nem tudtak olyan lendületet venni a magyar kultúrpolitika terén, — talán egyezzünk meg ebben a szóban, nincsen semmi sértő szándékom vele — mint amilyent a t. kultuszminiszter úr vett? Tényleg egy nagy kérdőjel ez előttünk. (Kornis Gyula: Apponyi megduplázta a költségvetést.) En ezt a kérdést felvetettem azzal a bizonyos öntudatos beállítással szemben, amelyet a t. miniszter úr hangoztatott, hogy ő hat év alatt többet produkált a magyar népoktatás terén, mint 50 év alatt az előttünk letűnt nemzedékek. (Farkasfalvi Farkas Géza: Kétségtelen!) Kétségtelen, hogy Nagy-Magyarország volt, kétségtelen, hogy abban az időben ez a NagyMagyarország a gazdasági fellendülés útján évről-évre emelkedett, kétségtelen, hogy olyan miniszterek állottak a kultusztárca élén, akik ragyogó elmék, nagyszerű, európai műveltségű férfiak voltak, honszeretetüket sem lehet kétségbevonni, népszeretetüket sem lehet tagadásba venni Engedje meg tehát, hogy elmélyedve az előttem álló problémába, felvetettem azt a kérdést, vájjon mi lehetett az oka annak, hogy ezek az államférfiak 50 év alatt nem tudták azt produkálni, amit ennek a csonka, gazdaságilag leromlott Magyarországnak t. kultuszminisztere hat év alatt produkálni tudott. Ez kérdőjel, amire majd valóban a történelem fogja megadni a feleletet. Lehet, hogy az elődök mulasztásokat követtek el, — bizonyára követtek el — de vájjon az volt-e az államférfiúi böleseség, amely a fejlesztés terén bizonyos mértéket tartott meg, vagy az volt az államférfiúi böleseség, amellyel a t. miniszter úr igen nagy tehetséggel, nagy szeretettel, elindította a maga kultúrpolitikája útját, amikor hat év alatt többet produkált, mint amennyit elődei 50 év alatt produkálni tudtak. Nyitott ablakot döngetett a t. kultuszminiszer úr és képviselőtársaim is, mert én nem foglaltam állást a népoktatás fejlesztése ellen. Hiszen beszédemnek hangsúlyozottan aláhúzott része az volt, hogy a tanügyi, vagy ha úgy tetszik, kultúrpolitikában nem találtam meg azt az ökonómiát, amelyet a magam részéről elengedhetetlennek tartok. Engedje meg nekem t. képviselőtársam, ha talán erősebb kifejezést használtam, amikor hipokrízisnek minősítettem a mi kultúrpolitikánk bizonyos beállítását, ez még-mindig távol van attól, amikor ilyen beállítással szemben az ember miniszteri székből kapja azt a választ, hogy: a képviselő úr tehát nem akarja az Alföldet tanítani, a képviselő úr ezreket akar kenyértelenné tenni. T. Ház! En még mindig jobban megtartottam a parlamenti vitatkozás helyes medrét, mint 'a kultuszminiszter úr, mert a t. kultuszminiszter úrnak is értékelnie kell engem, mint embert annyira, hogy bizonyára nem fogom helyteleníteni, hogy a népoktatást kifejlesszük, hogy a népoktatás tekintetében szükséges lépéseket megtegyük. Függetlenül azonban a tanügyi politika Ökonómiájától, nem tagadom, hogy abszolút számban is elhibázottnak és^ veszedelmesnek találom a kultusztárca dotálását. Erről azután vitatkozhatunk. E'bhen a. tekintetben azonban adatokat hoztam fel, felhoztam a békebeli utolsó költségvetés adatait, felhoztam más tárcák adatait és összehasonlítva a kultusztárca költségvetésének adataival, hivatkoztam erre a tényre. De ha semmit sem hoztam volna fel, nem- akarok vészharangot kongatni, a t. miniszter úr nagyon jól tudja, hogy bizonyos élesebb ellenzéki kritikát is lehetne gya.korolni, mint amelyet én- és t. barátaim gya^ koriunk, ha az ország érdekét, az ország hitelét nem tekintenők, — akkor is a kultusztárca dotálását elhibázottnak találom. • -* 40*