Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.
Ülésnapok - 1927-505
Az országgyűlés képviselőházának 50Í mára. Mert a politikai velleitásokból származnak átmeneti igazságok, pártversengésekből és politikai meglátásokból, hatalmi erők mérkőzéséből szárimazhatnak ideiglenes igazságok, csak egy van, ami Örök és dönthetetlen, a tudományosan megalapozott igazság, a tudományos erőnek örök felvillanása. Deák Fereneben és Széchenyiben nem a hazafiság ereje az, ami tomboló nagyszerűségével magával vitte a nemzetet, hanem á tudományos tehetségnek mélységes erőssége, (Kornis Ggyula: Intuieió, nem tudomány!) amely magasan szárnyaló hatalmával vitte a hazafias gondolatot a tudományos igazság mesgyéjére és az a közgazdasági igazság, amely Széchenyi tanításaiban egy européer nagyságával mutatkozott be a nemzetnek, az vitte előre, nem pedig az a lendület, az a szónoki forma, amelybe a hazafias hév rántotta bele azokat, akik velük egy úton haladtak. Én azt gondolom, t. Képviselőház^ hogy a kultusztárca kérdésénél ezeket a szempontokat kell elsősorban figyelemre méltatni. Azt gondolom, hogy arra a sok aptró népiskolára, amelyet a vonaton utazó ember látihat, a nagy magyar Alföldön, apró fehér kis házaival, amelyek a tanyák között húzódnak meg, erre soha, de soha pénzt magyar ember nem sajnál. (Bródy Ernő: Ügy van!) A sok apró iskola, amely ott rejtőzködik és világító fényességével belevakít a nagy rengetegbe, a nagy maigyar Alföld rónáiba, ez az a váltó, amely garancia arra, hogy ezt beváltani, ezt honorálni és elismerni Európának és a nagy világnak kötelessége. A nemzedék, amely ezekből felnő és a magyar virtus és az erő, amely idekint dicsőséget szerez felnőttek utján, íróink, művészeink nagyszerű gárdája útján a magyar teremtőerőnek, ez az, amire mint dönt ehetetlen tudományos erősségre építjük fel a magyar jővén rlnt. Többet szeretnék a kultusztárcára áldozhatni t. Kénviselőház, azonban — fájdalom — paranfcsoló kötelességem mégis az, hogy az áldozatot kevesebbre szabnám. Minden fellendülő akarásunk mellett nem lehet letagadni, hogy ez az ország sorvadó szegénység állapotában van. Boldog volnék, ha még több tanító lehetne. Boldog volnék, hogyha az analfabétizmus kiirtása egy varázserejü szózatra bármily áldozattal megtörténhetnék, de mit ér, ha, mire a gyermek megtanul írni-olvasni, az apának nincs betevő falatia. Lehet rámondani, hogy majd szerez a tanult gyermek, (hiszen abban van a jövendő záloga, hogy értelmi képessegével majd helyrehozza, amit a mai generáció pusztulása és anyagi sorvadása okoz. Ezt a vigasztalást azonban mégis csak úgy szabad venni, hogy egy állami költségvetés harmonikus ereje és egyensúlya az államháztartás egyedüli' létalapja. Hiába voltak a múltban ragyogó számok, amelyek pénzügyi feleslegeket mutattak. Erről az oldalról akkor is elhangzott a figyelmeztető szó, hogy ezek látszatok, fata morganák s eljönnek az idők, amikor a deficit ránkköszönt, eljönnek az idők. amikor gazdasági megmozdulásaink nehezek lesznek, eljönnek az idők. amikor minden társadalmi osztály gazdasági betegsége itt van a szemünk előtt a maga irtózatos valóságában. Mélyen t. miniszter úr! Ön szereti ezt a népet. Ön lelkes odaadással munkálkodik azon, ; hogy ennek a népnek szebb jövendője legyen, hiszen igazán el lehet mondani róla, valóban; megbűnhődte már a multat és a jövendőt. Mégis engedje meg, hogy arra kérjem, necsak; a tudós szemével nézze, hanem gyakorlati ér-: zékkel lássa meg, hogy hiba van ott, ahol elő-. ülése 1931 május 18-án, hétfőn. 283 szőr elpusztul a kereskedő, elpusztul az iparososztály, — öngyilkosságok sorozata is bizonyítja — hiba van ott, ahol most máraz agrárosztálynak is csak mesterséges injekciókkal lehet segítséget adni gazdasági fennmaradásához. Hiba van ott, ahol ezt az egészséget is már csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehet helyreállítani. Higyje el a miniszter úr, hiába van agyunknak nagyszerű értelmisége és képesj sége, hiába van bennünk a szikra, amely örökké ég és lobog és világít nekünk a jövendő útjain, ha lábaink nem visznek bennünket, hacsak vonszoljuk testünket. Mens sana in corpore sano. Ma is megújhodást követelünk, ímint ez az évezredes mondás. Meg kell építeni ennek az országnak először gazdasági egészségét és utána jön magától a kultúrfölény, E gazdasági megépítés nélkül azonban csak szép eszményiség marad, amely előtt hódolattal kell meghajolnia mindenkinek, de a valóságban mégis ott van a pusztulásnak az a csírája, amelyet ha nem operálunk ki és ezt az országot vissza nem adjuk egészséges gazdasági lehetőségeinek, akkor az a programm, amelyet a miniszter úr magának megépített, sohasem fog megvalósulni. Elnök: Szólásra következik? Urbanics Kálmán jegyző: Malasits Géza! Elnök: A képviselő úr nincs jelen; jelentkezése töröltetik. Ki következik? Urbanics Kálmán jegyző: Bleyer Jakab! Elnök: A képviselő úr nincs jelen; jelentkezése töröltetik. Következik? Urbanics Kálmán jegyző: Peyer Károly! Elnök: Peyer Károly képviselő urat illeti a szó. Peyer Károly: T. Képviselőház! Rendkívül csodálatos, vagy talán nem is csodalatos, hanem megérthető, hogy a kormánypárti képviselők, akik most kerületeikért . izgulnak, egyáltalában nem izgulnak az ország kultúrájáért, (Meskó Zoltán: Ezt mégsem lehet mondani!) s nem tartják szükségesnek, hogy a kultusztárca tárgyalásában olyan intenzíven vegyenek részt, mint a múlt években, mert hiszen most nem a kultúráért izgulnak, hanem inkább saját bőrükért, illetőleg mandátumaikért. (Meskó Zoltán: Hogyan lehet ilyet mondani? ön udvarias ember!) A tárca költségvetéséhez feliratkozott, körülbelül 30 kormánypárti képviselő közül egyetlenegy sem volt itt, amikor őket szólásra felhívták. (Meskó Zoltán: A miniszter úr beszéde után már rendben vagyunk!) Elnök: Meskó képviselő urat kérem, méltóztassék csendben maradni. Peyer Károly: A rendbenlétet illetőleg nincs kétségem aziránt, hogy a kormánypárton a dolgok mindig rendben vannak, de méltóztassanak megengedni, hogy én, aki a dolgokat nem találom ilyen rendbenlevőknek, a magam észrevételeit ennél a tárcánál is elmondjam és rámutassak arra a szomorú jelenségre, amelyet itt általánosságban nem egyszer, hanem ismételten elmondottunk, hogy a mi felfogásunk szerint a kormány nem teszi meg mindazt, ami szükséges, hogy az általános népműveltséget emelje. Ez alatt azt értem, hogy nem követünk el mindent, hogy az embereket írni és olvasni tanítsuk. Egy nép kultúrája nemcsak abban jut kifejezésre, mennyi benne a képzett és tehetséges ember, hogy hány írója, művésze és egyéb tudósa van, hanem főleg abban is, hogy az illető népnek általános műveltsége milyen fokon áll. El sem lehet képzelni ipart úgy, hogy a nép ne legyen magasabb műveltségű, mert hiszen az iparnak éppen maga-