Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.

Ülésnapok - 1927-505

268 Az országgyűlés képviselőházának a postatakarékpénztárt, a vasutat és hasonló intézményeket, melyek ennek az összehasonlításnak értékét csökkenthetnék. Helytelen azt mondani —és csodálom, hogy a miniszter úr ezt mondja, mert ö bizonyára maga.is foglalkozott ezekkel az összehasonlított számokkal — hogy ezek a számok nem egyneműek összehasonlításából jönnek létre, hiszen csak az Államvasutak költsége 350 millió pengőt tett ki Nagy-Magyarország- idejében, tehát természetes dolog, hogy le kellett vonnom, ha végeredményben 125 millió aranykoronát hoztam iki. Ezek azok a számok, amelyek kell, hogy megdöbbentsenek bennünket, akiknek látóköre túlterjed egy-egy bizonyos, bármilyen tiszteletreméltó eszmének szolgálatán. De hogy hová jutottunk ebben a tekintetben, hiszen azt a t. miniszter úr beszédeiből. cikkeiből is megállapíthatjuk, aki bizonyos büszkeséggel mondta, hogy^ ő hat költségvetési év alatt az elemi népiskolák fejlesztése terén több költséget vett igénybe, többet produkált, mint a régi korszak 1867-től 1914-ig. ( Farkas falvi Farkas Géza: Ezt büszkeséggel mondhatja a kultuszminiszter úr! Nagyon büszkén hirdetheti! — Zaj.) T. képviselőtársam, engedelmet kérek, elérkeztem már is a tabuhoz, mert nem tehetem kritika tárgyává, hogy a tanügyi kiadások költségei felduzzadtak, nem tartottak lépést az ország gazdasági helyzetével. (Gr.^ Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter: Nem akarja, hogy tanítsunk az Alföldön? Hiszen siralmas állapotok voltak az elemi oktatás terén!) T. miniszter úr, azt hiszem, két hónap múlva választás lesz, várjon a miniszter úr ezekkel a demagóg kijelentésekkel talán a választási kampány idejéig. (Zaj a jobboldalon.) Bátor vagyok rámutatni arra, hogy az Enciklika Britannica, amikor Összehasonlítja a háború utáni államoknak nemzeti vagyonfelhasználási politikáját, vagyis azt, hogy a nemzeti jövedelemből mennyit vonnak el közcélokra és pedig állami közcélokra, pár állam között felsorolja Magyarországot is, amelyeknél ez a nemzeti jövedelemelvonás a normális szokott mértéket meghaladja. Talán ez az összeállítás Jttárom vagy két évvel ezelőtt történt, de mi történt azóta Magyarországon, hova lettek a kereseti lehetőségek, hova lettek a gazdasági erőforrások, hova lettek azok az alapok, azok a források, amelyekből ezeket az intézményeket, ezeket a büszkeséggel hirdetett intézményeket, ezeket a tiszteletreméltó intézményeket valóban fenn is lehet tartani? Hiszen engedjen meg a t. kultuszminiszter úr, bármekkora büszkeséggel tekint alkotásaira, a régi magyar kultuszminiszterek, a Trefortok, az Eötvösök, a Csákyak, vagy hogy élőket említsek, a Berzeviczyek, a Wlassicsok, az Apponyi Albertek is rendelkeztek kultúrérzókkel, azok is rendelkeztek intelligenciával, népszeretettel: hát hogyan lehetséges az, hogy mégis közel 50 év alatt nem tudtak annyit produkálni, mint az igen t. mimiszter úr 6 év alatt? (Kornis Gyula: Apponyi megkétszerezte a költségvetést a népoktatás terén!) Én azt hiszem, a különbséget ott kell keresni, ahol az a kiváló pedagógus és tanügyi politikus és az államférfi között jelentkezik. Ezek a kultuszminiszterek nemcsak kiváló európai képzettségű tanügyi politikusok, hanem^ államférfiak is voltak, akik érezték és tudták, hogy egy olyan kultúra, amely nem szilárd gazdasági bázisokra van felépítve, homokra épített kultúra, amely összeomlik és összeomlásával katasztrófát fog előidézni. 505. ülése 1931 május 18-án, hétfőn. (Meskó Zoltán: Ezer népiskola! — Kun Béla: Ez igenis kellett!) En úgy tekintem a kultuszminiszter úr tanügyi politikáját, mint mikor az orvos a betegnek, aki nem rendelkezik a szükséges élelemmel, drága produktumokat ír elő. Hiába, t. miniszter úr, az ön tiszteletreméltó szándéka, ne méltóztassék annyira lekicsinyíteni politikai ellenfeleit, hogy mi talán nem tudjuk értékelni az iskolák jelentőségét, vagy mi nem tudunk örülni úgy, amint t. képviselőtársaim odaát örülnek, ha iskolák keletkeznek: de ennek mi levonjuk a konzekvenciáját is. Igyekezni fogunk ezt az ország* teherbíró képességével mindig arányban tartani, mert az azután lehetetlenség, hogy felállítják a bolettát, követeljük az államtól a hozzájárulást a mezőgazdaság megsegítésére, lehetetlen tiltakoznunk a borfogyasztási adó ellen, azután végigmegyünk az állami élet minden terén és új privilégiumot követelünk a mezőgazdaság részére, mint a t. képviselőtársaink teszik és ugyanakkor büszkeséggel hivatkozzunk az 5-Hí ezer elemi iskolára. En azt hiszem, t. Ház, a legnagyobb baj az, hogy a kultúrpolitika fogalma nálunk meglehetősen nem őszinte beállításban szerepel. Már az előbb voltam bátor rámutatni arra, hogy én a t. miniszter úr politikáját mint tanügyi politikát bírálom, mert más a kultúrpolitika és más a tanügyi politika. Az a mi bajunk, hogy minden miniszter úr csak a maga minisztériumának kapujáig néz és azt hiszi, hogy a kultúrpolitika az, amit ott adminisztrálnak az ő minisztériumában, mert azt véletlenül kultuszminisztériumnak hívják. En nem tekintem azt kultúrpolitikának, ha mégannyi iskolát is fognak emelni, hogy a felemelt gyönyörű palotáktól két utcával odább már az elemi egészségügyi követelményeknek sem tudunk eleget tenni. En nem tekintem kultúrpolitikának, ha felemeljük az iskolákat, ellenben nem tudunk olyan gazdasági lehetőséget teremteni, hogy az a gyermek — úgymint a miniszter úr bizonyára sokszor látja, amikor úton van «az országban — tudjon télvíz idejében iskolába menni, mert nincs" neki cipője, amelyben el tudjon menni. Enynyire nem szabad nekünk a való élettől eltávolodnunk, hogy ezeket a jelenségeket ne érezzük és ne lássuk. T. Ház! Kevés idő áll rendelkezésemre a házszabályok rendelkezése folytán, de szeretnék még pár megjegyzést tenni. A másik kifogás, amely a miniszter úr tanügyi politikájával szemben bennem él, az, hogy a miniszter úr tanügyi politikájában az ökonómia szabályait abszolúte félreteszi. A miniszter úr igenis a felső oktatásra és az ehhez kapcsolódó intézményekre helyezi a fősúlyt és ezáltal megrontja az egész magyar tanügyi politika egyensúlyát. Hiszen ma abszolút • számokban is többet költünk a felsőbb iskolákra, az egyetemekre, mint amit költöttünk NagyMagyarország idején. Ez, azt hiszem, nem kérdéses. Csak példát hozok fel más téren arra, hogy a felső oktatással összekötött intézményeknél miképpen érvényesül ez a nagy eltolódás. 1913—14-ben 220.000 aranykoronát szavazott meg egész Nagy-Magyarország területén a törvényhozás ösztöndíjakra, segélyekre, nemcsak diákok részére, hanem végzett tanárok és tanárjelöltek számára is. Ma a tanulmányi segélyeknek végső összege, beleértve természetesen az ezt a célt szolgáló külföldi intézmények dotálását is, 1,200.000 pengőt tesz ki. (Gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi mi-