Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.

Ülésnapok - 1927-504

248 Az országgyűlés képviselőházának 5 léten, amelyet Eckhardt professzor hirdet, ö nagyon okosan és nagyon világosan abból indul ki, hogy^ nincsen magvar glóbusz és ami Magyarországon történt, az nem történhetett úgy, hogy minden összefüggését elveszítette volna a körülötünk élő országokkal, a körülöttünk élő országok jogával, vagy az európai kultúrával. Eckhardt professzor azt mondja, hogy (olvassa): «Lehet hát Európa közepén egy nép, amely magát az európai kultúrközösségből kizárva, műveltségének egyik legfontosabb ágában, a jogban, teljesen önálló fejlődést vett, valami teljesen újnak adott életet, évszázadokon át igen távoli hazájából hozott jogélethez ragaszkodva?» Ezt a kérdést veti fel Eckhardt professzor és erre ia kérdésre ad olyan választ, amelyre a jogtörténeti dogmatizmus hívei azt mondják, hogy az nemzetgyalázás, hogy az ifjúságot destruktív nevelésnek teszi ki és mintegy megfogják a tudományos kutatás kezét és veszélyeztetik a tanítás szabadságát. A jogtörténet tekintetében — hiszen önök ezt éppen olyan jól tudják, mint én — különböző felfogások uralkodnak. Hiszen méltóztatnak emlékezni a megboldogult Kmetty professzorra, aki az előtte jelentkező vizsgázóknak azt mondotta, hogy ha a hallgató úr Timon Ákosnál tanult, akkor menjen Timonhoz vizsgázni, mert én jogtörténetből meg fogom buktatni. Kmettynek jogtörténeti felfogása egész más volt, homlokegyenest ellenkező azzal a valóban magyar glóbuszi felfogással, amelyet Timon tanított a jogtörténetben és mégsem lett belőle politikai botrány, mégsem hozták ide a Képviselőház elé, sőt Balogh Jenő, volt igazságügyminiszter — ebben a Házban már szóvá is tétetett — imaga is ellene szegült ennek a jogtörténeti dogmatikának, a Timon-féle tanításnak és Balogh Jenő mondotta — csak egy mondatát idézem — hogy «a jogtörténet tanításában nemzeti színűre mázolt tudományos kínai fallal nem szabad körülvenni az országot.» Eckhardt azt hirdeti, hogy a szent korona tana sem fejlődött az európai kultúrközösségtől, az európai jogtól és az európai kultúrától függetlenül. Azt hirdeti, — és pedig valóban komoly forrásmunkák és valóban elfogadható plauzibilis adatok alapján — hogy ne legyünk elbizakodva, mert az az angol-magyar párhuzam, hogy Európában két ősalkotmány, két ősi demokratikus alkotmány van: az angol és

: a,

r magyar, nem áll meg. Eckhardt professzor i rámutat ugyanis arra, hogy amikor Angliában már a demokratikus parlamentarizmust alkották meg a XVL századtól kezdve, Magyarországon valami parlamenti forma csak iákkor kezdődött kifejlődni, de nem demokratikus alapon, hanem a rendiség alapján. Meg kell adni egy tudósnak a tudományos kutatás szabadságát, nem szabad hozzányúlni a szellem szabadságához.,. (Komis Gyula: A miniszter úr ezt mondotta!) Mindjárt rátérek ... mert ez olyan érték a nemzet, az ország szellemi életében, amelyet nem csorbítani, hanem csak gyarapítani és minden körülmények között dédelgetni kell. (Kornis Gyula: Úgy van!) Elismerem, a miniszter úr azt mondotta: «én az illető professzor urat tanításában korlátozni nem fogom, férfi, tudja mit csinál.» Ez a miniszter úr egyéni felfogására korlátozva helyes kijelentés volt, de kifogásolom, hogy a miniszter úr nem utasította vissza kollégájának, az igazságügyminiszter úrnak és képviselőtársának, Káinoki Bedőnek a fellépését a tudományos kutatás szabadsága ellen — mert' . ez volt az — és így elsősorban a

1 kultuszminiszter úr kötelessége lett volna, hogy nemcsak egy professzor tanítási szabadságáról tegyen Oí. ülése 1931 május 13-án, szerdán. nyilatkozatot, hanem utasítsa is vissza azokat a próbálkozásokat, amelyek a tanítás szabadságát, a tudományos kutatás szabadságát korlátozni, vagy éppen megszüntetni akarják. Ezt el kívántam mondani azért, mert mindenek felett fontosnak tartom a tudományos kutatás, a szellem szabadságát, bár hozzáteszem, hogy Eckhardt professzor úr politikailag és — azt hiszem — mindenféle tekintetben tőlem igen -messze áll. Nem ismerem személyesen, tanulmányát Hóman Bálint könyvében igen alaposan, nagy érdeklődéssel olvastam, csak dicsérni tudom bátorságáért. Ne méltóztassanak ebből a felszólalásomból valami összebeszélést konstruálni, a puszta célom az volt, hogy a tudományos kutatás szabadságát megvédelmezzem, illetve ehhez a védelemhez a magam felszólalásával is hozzájáruljak. Egyébként a költségvetést nem fogadom el. Elnök: A miniszter úr kíván szólni. (Hallju! Halljuk!) Gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Ezt az 1931—32. évi kulturális költségvetést csak félárbocra bocsátott lobogóval lehet képviselni. Ez a költségvetés kompromisszum. Kompromisszum egyfelől nagy kulturális szükségleteink, másfelől az ország közgazdasági helyzete közt. És én azt hiszem, hogy minden reszortminiszternek és ezek sorában a kultuszminiszternek is a pénzügyminiszter úr segítségére kellett sietnie avégből, hogy az államháztartás egyensúlya fenntartható legyen. Koncessziókat tettünk tehát abban a tudatban, hogy ha a világválság enyhülésével, vagy éppen megszűnésével javulni fog az ország közgazdasági helyzete és ennek következtében a pénzügyi szituáció is, akkor majd megint módunkban lesz megadni a magyar művelődés számára azokat az összegeket, amelyekre feltétlenül szükségünk van abban az esetben, ha Európának ezen a pontján, ahol vagyunk, régi művelődési jelentőségünket és ezzel kapcsolatban politikai és nemzeti jelentőségünket is fenn akarjuk tartani. Kétségtelen, hogy azok a redukciók, amelyeket az utóbbi két esztendőben tettünk, igen messzemenőek voltak és bizonyos fokig már az életszerveket is érintik. (Ügy van! a jobboldalon.) A redukciók jelentőségét a maga egészében akkor lehet megítélni, ha ezt a két költségvetési évet, a folyó és a jövő évet egymás mellett nézzük. Az 1930—31. évben a nettó redukció 5,640.000 pengő volt. Minthogy azonban bizonyos illetményterhek automatice növekedtek, mégpedig 2,300.000 pengővél, amelyet szintén be kellett hozni, tehát a valódi redukció, amelyet el kellett vonnunk a tárca tulajdonképpeni rendeltetésétől, a most folyó 1930—31. évi költségvetésben 7,940.000 pengő volt. Ehhez járul most az 1931—32. költségvetési évnek nettó redukciója, 2,727.000 pengő. Minthogy azonban illetményemelkedés, a tanítói terményjárandóság rendezése és a B. csoportnak az A. csoportba való besorolása folytán megint 1,382.000 pengő jelentkezik, mint reális emelkedés, amelyet a nettó eredmény szempontjából szintén be kellett hozni, ebben az évben is el kellett tehát vonnunk korábbi rendeltetésétől 4,109.000 pengőt, úgyhogy ha összeadom az első és második csökkentési évnek redukcióit, akkor ezek 12,049.000 pengőt tesznek ki. Ezt nemcsak most, hanem a régebbi időkben is főleg a központi adminisztráció egyszerűsítésével és csökkentésével igyekeztem elérni. Mert ha én úgy az ország: kívánságát, mint a tényleges reális szükségletet is nézem, akkor azt Iá-