Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.
Ülésnapok - 1927-504
242 Az országgyűlés képviselőházának 50 If. ülése 1931 május 13-án, szerdán. juk! half elöl.) Az az író, aki itt egy félreértés következtében olyan ellentétbe került a nemzeti közvélemény egy részével, amely ellentét veszedelmes következményekkel is járhatott volna az igazi hazafiság szempontjából és hallatlan történelmi igazságtalanságot • okozott volna az íróval szemben, a maga esetével minden időkre tanulságul szolgál arra nézve, hogy nem szabad egyikünknek sem és senkinek sem politikát keverni az irodalomba. (Ügy van! Ügy van!) Ennek az írónak egyénisége s harminc évre terjedő munkássága hatalmas, izmos, magyar müvei is tanúságot tesznek arról az izzó magyar fajszeretetről és hazafiságról, amelynél több dokumentumot szolgáltatni alig lehet valakinek. À politika pedig álljon meg tisztelettel egy ilyen írói munkásság előtt s ne legyen hazafiasabb politika, mint az a három évtizedre terjedő munkásság, mert ez többet jelent a magyar nemzeti mérlegen, mint minden hangoskodó frázis. A vármegyék, amelyeknek ősi tradícióját tisztelem, rossz szerepet vállaltak akkor, amikor megbélyegeztek egy magyar írót, aki tragikusan harcol a magyar gondolatért, a magyar eszméért s aki kifaragja, kimunkálja kemény magyar kézzel azokat a csodálatos magyar alakokat, azokat a magyar típusokat, jellemeket és karaktereket, amelyek még akkor is eleven képviselőig lesznek a magyarságnak, amikor mi már régen elmúltunk és porrá váltunk. Ez a magyar író nem érdemelte meg ezt az elbánást és méltóztassanak elképzelni ennek a magyar írónak a lelkületét, amikor vele szemben az igazságtalanságnak ez a kórusa megnyilvánul. Bölcs volt, magyar volt, méltóságteljes volt ez az író, mert bár érezte igazát, nem akarta a konfliktust kiélesíteni és inkább meghajtotta fejét azok előtt, akik igazságtalanul bántották. (Gaal Gaston: Majd elmúlik ez is!) Ne tegyük ezt a mai nehéz viszonyok között. Kevesen vagyunk írók, akik itt élünk, értékeljük és becsüljük meg egymást. Ez az igazi irodalompolitika. Szeressük az irodalmat és becsüljük meg egymást. Ennek a jegyében kérem a mélyen t. miniszter úr jóindulatát az irodalompolitika iránt. (Helyeslés balfelöl) Elnök: Szólásra következik 1 ? Perlaki György jegyző: Kornis Gyula. Kornis Gyula: T. Képviselőház! (Halljuk! Hulljuk! a Ház minden oldalán.) A gazdasági válságból folyó takarékosságnak egyik t legszomorúbb, jelensége a kultusztárca költségvetésének majdnem csontig való kényszerű lefaragása. Az előadó úr tüzetesen sok-sok számadattal illusztrálva jellemezte ezt a körülnyirbálási ^műveletet, úgy, hogy én mindabból^ a sok számból, amelyet az előadó úr elénk tárt, csak egyet óhajtok újra ismételni, mert nem lehet eléggé ismételni, hogy a kultusztárca költségvetésében 81% a személyi kiadás, amelyhez nem lehet hozzányúlni, s a 19—20%-nyi dologi kiadás pedig 11%-kal van lecsökkentve. A százalék tehát nem az egész tárcára, hanem csak a dologi kiadásokra vonatkozik. Ez a 2,700.000 pengő annál fájdalmasabb, mert a modern állam feladatköre a szociálpolitikán kívül éppen a kultúra terén bővül egyre erősebben. A régi liberalizmus merev jogállama azon az állásponton volt, hogy amint a gazdasági életnek, éppúgy a kulturális életnek a fejlesztése is egészen az egyéneknek, illetőleg a társadalomnak az ügye es feladata. Ez a be íiein avatkozásnak az álláspontja volt. Minél inkább erősödött azonban a nemzeti eszme s mennél inkább nemzeti állammá fejlődött az állam, annál több és több kulturális feladatot vállalt magára, annál inkább kulturáltammá alakult át. Miért? Mert az, ami a nemzeteket egymástól megkülönbözteti, ami a népet sajátos nemzetté avatja, az éppen külön kultúrája, azoknak a szellemi javaknak az összessége, amelyeket századokon keresztül a nemzet lelke, értéktudata, közös történelmi hagyománya kifejlesztett. A nemzet ma már elsősorban nem faji kategória, bár eredeti alapja ez volt, hanem elsősorban szellemi, kulturális princípium. Minthogy pedig a nemzet külső hatalmi szerve az állam, egészen természetesen, hogy az állam kultúrájának, ezzel együtt az ő szellemi hatalmának, de gazdasági hatalmának fejlesztésére is egyformán törekszik. (Ügy van! Ügy van!) Mindebből érthető, hogy a világháború óta, amely a nemzeti gondolatot és érzést még jobban kiélezte, nemcsak Európában, hanem Amerikában is, — erre rendkívül érdekes adatok vannak — a kultúrpolitika az államoknak mindenütt érdeklődésük és tevékenységük középpontjába került. Magasabb hőfokú nacionalizmus és intenzív kultúrpolitika karöltve járnak egymással. Minden nemzet, akár győző, akár legyőzött legyen, arra törekszik, hogy a nemzetben rejlő szellemi energiákat minél teljesebb mértékben bontakoztassa ki. (Ügy van!) Éppen ezért, ha a világháború óta az egyes államok költségvetését a kultusztárca szempontjából nézzük, azt látjuk, hogy ez mindenütt megkétszereződött, sőt megháromszorozódott. A népiskoláknak, a középiskoláknak, a szakiskoláknak minden állam egész hatalmas sorát állította fel. A tankötelezettség határát egy, két, sőt három évvel kiterjesztette. Az iskolán kívüli népművelést most már nem engedi az állam pusztán a társadalom feladatául, hanem mindenütt világszerte, még Amerikában, az individualizmus hazájában is, hivatalosan szervezik meg- Továbbá számos szakfőiskolát, főkép egyetemet alapítanak ez évtizedben az államok, sok kutató intézetet teremtenek, gondoskodnak egyszersmind művészeti iütézetekről, könyvtárakról, múzeumokról. De ennek a nagy kultúrpolitikai lendületnek nem puszta nacionalizmus az indítéka, hanem e mellett a széles tömegek előretörő politikai hatalma, a demokrácia diadalra jutása is. A kultúrpolitika mindenütt demokratizálódik, ami annyit jelent, hogy programmszerűen éppen a népoktatást, a tömegek nevelését iparkodik fejleszteni, vagyis megadja mindenkinek a lehetőséget, a chance-ot arra, hogy a benne rejlő szellemi energiákat kibontakoztathassa, hogy jobb emberi életet élhessen, hogy egyszersmind politikai jogait is öntudatosabban gyakorolhassa, hogy keresőképességét tudása folytán felfokozhassa. A tömegeket ma már a puszta írni-olvasnitudás, mint régebben, mint kultúra, nem elégítheti ki, mert hiszen az íráson, olvasáson felüli, főkép gazdasági irányú műveltség teszi képessé a tömeget arra, hogy hajlékonyan tudjon alkalmazkodni az új gazdasági feltételekhez, hogy effektívebben tudjon gazdálkodni. A tömegkultúra bizonyos feltételek között a nemzet vagyonosodásának is legfőbb alapja. (Ügy van! Ügy van!) így függ össze mélyen a kultúrpolitika és a gazdaságpolitika. De harmadszor világosan tudatára jutottak a nemzetek annak is, hogy a műveltségi felsőbbség egyszersmind nemzetközi értékű politikai előnyt és jogcímet is jelent. Ezért a legyőzött és amputált államok arra törekednek, hogy kulturális színvonalukat megtartsák, sőt fejlesszék, másrészt a győző hatalmak arra törekszenek, — főkép szomszédainkra gondolok
