Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.

Ülésnapok - 1927-504

Az országgyűlés képviselőházának 5i — hogy századok mulasztásait pótolják, továbbá, hogy főkép népoktatási, de egyéb kultúrintézmények útján is a hozzájuk csatolt nemzeti kisebbségek új nemzedékét, a fiatalokat lelkileg minél előbb beolvasszák, nemzeti kultúrközösségük részesévé tegyék. Minthogy éppen az iskola a legjobb denacionalizáló eszköz, ezért óriási lendületet vesz szomszédainknak, főkép Jugoszláviának és Komániának kultúrpolitikája. Méltóztassanak megengedni, hogy egy pár statisztikai adatot olvassak fel szomszédaink fejlődéséről, azért, mert csakis ebben a horizontban tudjuk megítélni és kézzelfoghatóan igazolni azt a nagy munkát, amelyet a kultúrpolitika terén éppen az utóbbi évtizedben a magyar nemzet nagy erőfeszítéssel és áldozatok árán kifejtett. Jugoszláviában az elemi népiskolák száma 1920/21-ben 5974, 1928/29-ben 7718 volt, tehát 1700 új iskola létesült. Nem tanterem, hanem iskola! Az elemi népiskolák tanerőinek száma tíz évvel ezelőtt 12.758, ma 20.137, tehát majdnem megduplázódott. Jugoszláviában 139 középiskola volt tíz évvel ezelőtt, ma 205 van. A tanerők száma a középiskolákban 2794 volt tíz évvel ezelőtt, most 4334. A tanulók száma a középiskolákban 1920-ban 55.000 volt, — csak a fő számokat mondom — tíz esztendő múlva ellenben már 83.000 lett. Figyelembe kell vennünk, hogy még háborús születési apály is volt a tetejébe és ennek ellenére 55.000-ről 83.000-re emelkedett a tanulók száma. A polgári iskolák száma — tehát a gyakorlati műveltség műhelyeinek száma — 52 volt tíz évvel ezelőtt, most 180. A tanerők száma a polgári iskolákban 335 volt, most 1711. A tanulók száma 4892 volt, most 22.950.. Lássuk most^ Romániát. Az elemi népiskolák száma Romániában 1920-ban 13,398 volt, most 14.780. Ez csak 1300-as emelkedés. A tanerők száma azonban sokkal nagyobb mértékben szaporodott: 25.744 volt tíz évvel ezelőtt, most 37.773. (Gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter: Jó ezeket a számokat megfigyelniök azoknak, akik itt a kultúrfölény t sokszor emlegetik!) Ez lesz a konklu-, zióm. (Gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter: Nagyon komoly dolgok ezek, uraim ! — Ügy van! Ügy van! jobbfelől) A középfokú iskolák száma tíz évvel ezelőtt 189 volt, ma 455. A tanárok száma 3109 volt tíz évvel ezelőtt, most 7553. A tanulók száma a középiskolákban 52.750 volt tíz év előtt, ma 122.719. Ez a szám mindenesetre annyit jelent, hogy igen gyorsan, mesterséges módon emelik most az intelligencia létszámát, mert hiszen az új nagy területekre sok hivatalnok, sok egyéb szellemi erő kell, tehát itt most hirtelen még nem jelenik meg a kultúrproletariátus, de pár esztendő múlva, ha ezek végeztek, náluk is bekövetkezik ez a veszedelem. Lássuk most a középfokú szakiskolákat.^ A modern közoktatás legfőbb lényeges vonása éppen a szakiskola, mert a modern ember specializált ember. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől) A középfokú kereskedelmi és ipariskolák száma 1920-ban 203 volt, ma 405. A tanárok száma 1602 ; volt, most 4889. (Petrovácz Gyula: Magyaror- ; szagon 75!) A tanulók száma 16.156 volt, most. j ezekben a középfokú szakiskolákban: 52.468, A j főiskolai és egyetemi hallgatók száma 13.597 volt tíz évvel ezelőtt, most 28.472. östör József előadó: Mégegyszerannyi, mint nálunk! Komis Gyula: T. Ház! Ezeket a számada\. ülése 1931 május 13-án, szerdán. 243 tokát azért voltam bátor előadni, hogy lássuk az egyetemes kultúrversenyt a világban. Még Csehországot nem. említettem. A Csehországra vonatkozó számadatokat nem is óhajtom bővebben ismertetni, mert Csehország sokkal műveltebb állam volt, itt tehát az emelkedés nem volt olyan gyors. Mindeneesetre azonban jellemző, hogy nekik most 900-zal több népiskolájuk van, mint volt tíz évvel ezelőtt. A többi adatok már nem annyira eklatánsak, inert — mondom — ez az állam a kultúra magasabb fokán állott, nincs annyi behozni valója. Mi a tanulság ebből? A tanulság az, hogy nem lehet szemrehányást tenni a tízévi magyar politikának abból a szempontból, hogy Csonka-Magyarország kulturális költségvetése ma éppen annyi, mint volt Nagy-Magyarországé. 1913-ban, az utolsó békeévben, tudniillik 130 millió korona volt a magyar állam kultuszköltségvetése, ma pedig, mint tudjuk, 140 millió pengő. Ez körülbelül ugyanannyit jelent, de hozzá kell tennem, a trianoni Magyarország nyugdíjtöbbletével. (Ügy van! a jobboldalon.) Ha pedig százalékszerűen akarom kifejezni ezt az összeget, ez annyit jelent, hogy míg NagyMagyarország összköltségvetésében a kultusztárca 5'5%-ot tett ki, addig a mai költségvetésben 10%-ot tesz ki. A helyzet azonban nemcsak nálunk, hanem Európaszerte is megváltozott éppen ilyen irányban, tehát ez sem különös magyar jelenség, mert hiszen ez elszegényedett társadalom minden feladatát, tehát a kulturális feladatokat is, amelyeket régebben^ maga a társadalom teljesített, ráhárítja az államra. (Ügy van! a jobboldalon.) Az állam pedig kezd büszke lenni arra, hogy kultúrállam, amelynek nemzetpolitikai és szociális feladata a közműveltség fejlesztése. Nálunk a trianoni szegénység természetesen a Leviathán-állam kezébe akar minden hatalmat centralizálni. Veszedelmesen közeledünk egészen automatikus módon, a nélkül, hogy észrevennők és nagyon akarnók, a szocializált állam felé. Közben persze a társadalom hangos a jajszótól^ hogy a polgári öntudat és függetlenségi érzése mindjobban elhalványul. De ennek nem egyedül a kormányzat az oka, nem mindig a kormány maga akarja ezt a hatalmat mindjobban magában centralizálni, hanem magának a társadalomnak elnyomorodása, elszegényedése az ok, (Ügy van! a jobboldalon.) amely szegénység minden irányban az állam anyagi támogatását akarja igénybevenni. Magam is, aki a kultuszminisztérium szolgálatában állottam, jól tudom, hogy^ sokszor ugyanazok, akik e Házban takarékosságot hirdettek, bizony nagyon hevesen követelték a polgári iskolákat. (Ügy van! a középen.) Az alapkérdés, ha tízéves kultúrpolitikánkat bírálni akarjuk, a következő: vájjon helyesen alkalmazta-e a kormányzat a nemzeti újjáépítésnek ebben a most lefolyt tíz évi trianoni korszakában a közoktatásügy fejlesztését az ország új megváltozott történeti, gazdasági és egyéb igényeihez! Vájjon vigyázott-e arra az ökonómiára, amely a műveltségi javak termelésében és elosztásában kell, hogy megfeleljen a társadalom szerkezetének és szükségleteinek? Vagy más szóval: vájjon gondoskodott-e olyan közoktatási reformokról és intézményekről, amelyek az új, a mai magyar élet igényeinek megfelelnek? Mielőtt ezekre a kérdésekre válaszolnék, két észrevételt teszek, amelyek az esetleges szigorú bírálót is önmérsékletre kényszerítik. Először is a kultúrpolitika elemzésénél rend-