Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.

Ülésnapok - 1927-504

Az országgyűlés képviselőházának 'S léikierőnek mélysége és faji tulajdonságai voltak azok az erők, amelyek a népek nagy családjában a mi fennmaradásunkat biztosították és a mi számunkra helyet biztosítottak a kultúra hatalmas nagy vendégasztalán. Bár a kultuszminiszter úr közel tízéves kultúrpolitikájával szemben mindig voltak kritikai megjegyzéseim, kénytelen vagyok megállapítani, hogy a kultúrember számára ezek tanulságosak voltak és mint értékek könyvelhetek el. A t. kultuszminiszter úr a maga lobogó fanatizmusával, tudományszeretetével, a tudomány iránti lelkesedésével, képzettségével, történelmi tanulságával, csakugyan odanyúlt azokhoz a kérdésekhez, amely kérdések egy kultúrnemzet életét leginkább érdeklik. Az a nagy munka, az a nagy lelkesedés és az a nagy energia, amellyel koncepcióit megalkotta, amit tudománypolitikai téren és a pedagógia terén a miniszter úr kezdeményezett, egy hősies küzdelem volt hosszú évtizedek meddősége után és én ellenzéki mivoltom ellenére, igazságérzetemnél fogva ki kell, hogy jelentsem a kultúrember őszinteségével, hogy tisztelettel néztem ézt a heroikus munkát. Éppen ezért, amikor ezt megállapítom és kijelentem, hogy el kell következnie annak a korszaknak, amely elismeri, hogy a legnehezebb időkben volt egy fanatikus kultúrpolitikus, aki tudott dolgozni nehéz viszonyok, között s igaz, hogy igénybe vette az ország áldozatkészségét, de céltudatosan tette és szép műveket létesített, engedje meg nekem at. kultuszminiszter úr, hogy viszont megállapítsak valamit, ami engem különösen fájdalmasan érintett. A nagy feladatok mellett a t. kultuszminiszter úr r SL kultúra területeinek egyes részeit nem méltatta eléggé figyelemre; körülbelül a római provinciális politika receptje szerint járt el, amikor ott a gyarmatokra prokonzulokat küldtek ki. A miniszter úr is egyes területekre prokonzulokat helyezett és az ő saját egyéni szuggesztiójával, tudásával, tapasztalatával, lelkesedésével és közvetlenségével bizonyos területeket nem munkált ki. Nekem az idő rövidre szabottsága folytán nincs módomban, hogy nagy, általános kultúrpolitikai fejtegetésbe, kritikába és bírálatba bocsátkozzam, éppen ezért arra szorítkozom, ami engem most a leginkább érdekel és amiről itt kevés szó esett, az irodalompolitikára. Az irodalompolitika jelentősége sokkal nagyobb, mint amennyire a közvélemény ezt a kérdést tárgyalja. Itt meglehetős közömbösség és képmutatás mutatkozik az irodalom politikai kérdéseinek tárgyalásánál. Még maguk a hivatott írók sem foglalkoznak vele elég mélyen, ők csak áldozatai a magyar irodalompolitika hiányosságának és annak az érdeklődéshiánynak, amely mutatkozik az ő mesterségük és szellemi munkakörük iránt. Engedje meg nekem a Ház, hogy egy csodálatos példára mutassak rá, amely példának melengető emlékeit a közelmúltban, két hónappal ezelőtt hoztam magammal Erdély földjéről. Szülőházamban járva, megismerkedtem ott az új ; magyar erdélyi irodalom fiatal képviselőivel, megismerkedtem egy csodálatos, lelkes írói gárdával, amelyet ez a szomorú korszak nevelt és fejlesztett ki, az elnyomatásnak az a szomorú korszaka, amely nemzeti lelkében akarta megtörni a magyarságot. Ez az írói gárda érezvén a maga történelmi feladatait, érezvén azt, hogy Magyarország mindig szellemi fegyvereivel verekedte ki magát a legsúlyosabb, a legtragikusabb időkből, elővette ezeket a szellemi fegyvereket és ősi magyar érzéssel, de az új eszmék teljes, tiszta meglátáKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ. XXXVI. i.'ülése 1931 május 13-án, szerdán. 239 sával, a modern idők teljes szellemi fegyverzetével és odaállt, hogy védje az Ősi magyar jusst, azt a szellemi jusst, amely megmaradt a régi Erdély nagyszerű hagyatékában, abból a régi időből, amikor az erdélyi kultúra volt az igazi magyar kultúra bölcsője, fenntartója és átmentője a jövendőbe. Emlékezzünk csak a magyar művelődéstörténelemre és szellemtörténelemre. Amikor Magyarország idegen impérium alatt a maga szellemi életét nem tudta megőrizni, akkor Erdély függetlenségi harcaiban, az erdélyi fejedelmek nagyszerű politikája mellett sikerült a magyar nemzeti szellemet, a magyar nemzeti nyelvet megóvni, hogy átadjuk majd annak a generációnak, amely azután tovább képes ezt művelni és fejleszteni. Ezt az öröklött szellemet látom én az erdélyi irodalomban, az erdélyi irodalom fiatal képviselőiben, akik társaságba tömörültek, megalakították az „Erdélyi Helikont" és létesítettek egy szép művet, amely kiadmányaival igyekszik a megszállt Erdély magyarságát szellemi táplálékkal ellátni. A miniszter úr bizonyára jól ismeri ezeket a kiadványokat, amelyeket a szellemi termelés egészen magas színvonalára kell állítani, mert egy komoly tudós, írói és költői nemzedék a leglelkiismeretesebb munkával végzi a maga kötelességét és valósággal agyvelejük megfeszítésével es a szellemi műhelyekben kifejthető legerősebb és legintenzívebb munkával próbálják kifejleszteni az úji erdélyi irodalmat. Amikor erre, mint egy szívet melengető és jóleső példára utalok, amely engem megerősít abban, hogy történhetik bármi, jöhetnek bárminő idők. a magyar nemzeti szellem és a magyar nemzeti lélek ereje mindig ki fog törni, mint sziklasírból az elföldelt igazság, ki t fog törni, kéri a maga igazát és a maga helyét a nap alatt biztosítani fogja, akkor én szomorúan állapítom meg, hogy Csonka-Magyarországon válságba került az irodalom. Szomorúan állapítom meg, hogy a magyar irodalom kálváriautat jár, a magyar irodalom művelői a legszomorúbb sorsban sínylődnek, tragikus anyagi viszonyok között és ebben a tragikus helyzetben kénytelenek a maguk szellemi termését produkálni, azt a termést, amelyre ilyen nehéz időkben az országnak szüksége van. Ennek külső ismérvei azok a körülmények, amelyek például a könyvkiadásnál mutatkoznak. Ma már nem mernek könyvet kiadni, mert rossz üzlet. Azt is meg kell állapítanom, hogy a kiadásnak ez a szelleme és ez a rendszere hibás. A könyvkiadást üzleti kérdésnek minősíteni, ez a merkantil, indusztriális szellem, amely nem fér ösisge azzal a szellemmel, amely a múlt század első felében ' és közepén mutatkozott, amikor az ifjú írói generáció jelentkezésekor a kiadók odaálltak és mecénásként igyekeztek ezeket a szellemi termékeket a nemzet közkincsévé tenni. Ma már a kiadásban a nagy versenynél fogva teljesen üzleti szellem érvényesül és ezt az írók nagyon keservesen érzik meg. Nagytehetségű magyar írók hiába járják a kiadókat, nem tudnak munkájuk elhelyezésére kiadót találni, s ezek a munkák elvesznek a jelen és a jövő nemzedék számára. Ennek hatása pedig még súlyosabb, mert az az író, aki tudja, hogy munkájával nem tud a közre hatni, nem tud hatni a szellemi fejlődés továbbvitelére, az egyszerűen leteszi írói szerszámát, önmagába omlott lélek lesz és mint ilyen, elvész az alkotás számára, az alkotó művészet, az alkotó irodalom számára. Milyen megdöbbentő például elgondolni azt, hogy a Franklin 32