Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.

Ülésnapok - 1927-500

Az országgyűlés képviselőházának S előre látta az azokból folyó r súlyos bonyodalmakat. Amerika bölcsesége és igazságszeretete sohaseim fogja helyeselni a revíziós mozgalom erőszakos letörését. A reviziót a békülékenység és az államférfiúi belátás szellemében kell végrehajtani, nem pedig a fegyverek erejével elnyomni. Teljesen igaza volt Mussolininak, amikor azt mondotta, hogy a békekötések nem lehetnek örökéletűek. Modern nemzeteket nem lehet az erőszak kényszerzubbonyában tartani.» (Graefl Jenő: Ez is igaz!) A nagyhatalmak közül ma Franciaország az egyetlen, amely még ellensége a reviziónak. (Jánossy Gábor: Hivatalosan!) Már tudniillik a hivatalos Franciaország, mert különbséget kell tenni a hivatalos körök és a francia nép, a nagy francia közvélemény között. (Ügy van! Ügy van! jobb felől és középen.) Tény az, hogy voltak idők, midőn francia ember előtt a békeszerződések megváltoztatásáról nem igen lehetett beszélni. Ennek azonban megvoltak a maga lélektani, de egyéb speciális okai is. A nagy gazdasági válság a különleges franciaországi gazdasági és munkásviszonyok folytán igen sokáig megkímélte éppen Franciaországot és ott csak később vált akluttá, mint Európa többi országaiban. Ennélfogva a francia nép az európai kooperáció szükségességét csak későbbi időpontban érezte meg, mint Európa többi népei. Nem szabad azonban elfelejtenünk azt sem, hogy Franciaországban a háború utáni időkben oly politikusok vittek vezetőszerepet, akik már a háború alatt, sőt részben a háború előtti időben is a politikai élet vezérei voltak és akik nagyságuklat, tekintélyüket és hatalmukat éppen a múltba visszanyúló időkbén elért politikai sikereiknek köszönhették. Ezeknek az államférfiaknak nagy része természetesen ragaszkodott saját múltjához (Jánossy Gábor: Ügy van! Ügy van! A Tigris is! A jó öreg Tigris is!) mivel ahhoz, hogy valaki sikerekben gazdag múltját megtagadja és elkövetett hibáit és tévedéseit beismerje és jóvátegye, nemcsak politikai nagyság, hanem elsőisorban egész kivételes emberi nagyság is szükséges, ami nem mindenkinek adatik meg. (Úgy van! Úgy van! jobbfelől és középen. — F. Szabó Géza: Lelkierő!) Ilyen körülmények között tehát a régi francia politikusok egy részénél irányváltozásra számítani nem lehet. Ugyanez áll a francia katonai körökre is, amelyeknek befolyása a francia politikára a győzedelmes háború után természetesen megnövekedett. Konstatálni kell azonban azt, hogy Franciaország intellektuális köreinek ós a nagy francia közvéleménynek felfogása nem fedi egyes politikusoknak^ merev álláspontját. Ezek a különvélemények eleinte csak nagyon szerényen, mintegy titokban nyilvánultak meg, főleg négyszemközti beszélgetések keretében. Egyes francia írók már évekkel ezelőtt kritika tárgyává tették a békeszerződéseket, de akkor ezek az írók még jónak látták, hogy műveiket külföldön jelentessék meg. Ujabb időben azonban ezek a munkák már Párizsban jelennek meg. A múlt év őszén Corday-nak egy könyve jelent meg «Les Coeurs Dévastés» címen, mégpedig Flammarionnál, a legkiválóbb párizsi kiadócégek egyikénél, százezer példányban, olcsó, népies kiadásban. Ez a könyv regény formájában ismerteti Poincaré ós Clemenceau szerepét a háború alatt és a békekötések idejében, valamint Wilsonnak háttérbe szorítását a párizsi béketárgyalások alatt, Ez év elején 180 francia író, művész és tudós egy manifesztumot írt alá, amelyben többek között a következőket olvashatjuk (olvassa): 0, ülése 1ÙS1 május 8-án, pénteken. 15 «Egy nagy nemzet igazi hivatását ne a fegyverek erejével hanem a józanság érvényrejuttatásával töltse be! Vége legyen az erőszak politikájának. A dicső múltú Franciaországnak legyen meg a bátorsága kijelenteni, hogy az új Európa csakis a kölcsönös megegyezés alapján létrejött békén épülhet fel. Mi a szerződések tiszteletéről beszélünk akkor, amikor volt ellenségeinknek nem adtuk meg a lehetőséget, hogy velünk tárgyaljanak. Először meg kell teremtenünk az új Európát, amely szabadon megtárgyalt, nem erőszakkal rákényszerített, hanem önként aláírt békeszerződéseken alapszik és csak akkor lesz jogunk arra, hogy megköveteljük ezen szerződéseknek tiszteletben tartását. Ez az egyedüli eljárás, amely Franciaország dicsőségére szolgál; ez az egyedüli út, amely Franciaország gyarapodásához és növekedéséhez vezet» Ugyancsak folyó év januárjában a francia írók ifjú gárdája, az úgynevezett Avant-'Garde, új folyóiratot indított meg «Plans», (Tervek) cím alatt, amelyben szintén követelik a békeszerződések revízióját. A mi szempontunkból azonban legérdekesebb René Dupuis-nak ez év elején megjelent munkája: «Le Problème Hongrois». Ez a könyv kizárólagosan a magyar kérdéssel foglalkozik. A szerző, aki beutazta Közép-Európát, sokáig időzött itt is, a szomszéd államokban is, bevezetésében többek között a következőket írja (Olvassa): «1914 előtt Magyarország Franciaország rokonszenvét élvezte, amely rokonszenv csaknem hagyományos barátság jellegével bírt. Ez a háború alatt feledésbe ment és jelenleg egy országot sem ismernek a franciák oly kevéssé, mint Magyarországot. A háború után Magyarországgal szemben a tudatlanság hibájába estünk bele és most kezdjük ennek következményeit érezni. Ha a béketárgyaláskor és az azt követő években a budapesti kormánnyal szemben előzékenyebb magatartást tanúsítottunk volna, ellenben Csehszlovákiával, Jugoszláviával és Romániával szemben minden barátságunk mellett kevésbbé gyengék, de előrelátóbbak lettünk volna, akkor a diplomáciai atmoszféra Európának ebben a részében kevésbbé volna feszült, pedig éppen itt fog eldőlni a békének és háborúnak sorsa. Európa jövője.» «Sajnos, a francia kormány — folytatja Dupuis — akár azért, mivel nem fogta fel helyesen azt a nehéz, de dicső szerepet, amelyre őt a végzet kijelölte, akár azért, mivel neim érzett magában elég erőt arra, hogy ennek a feladatnak terheit és felelősségét vállalja, középeurópai szövetségeseinek szenvedélyeit magáévá tette és mindent teljesített, amit ezek tőle kívántak. Es mindezt az igazság ellenére». Majd a határok logikaellenes megvonásáról és az elszakított magyar területekről írva, ezeket mondja: «A francia kormány azt hitte, hogy Európa ezen részében a békét avval fogja biztosítani tudni, hogy ha segédkezet nyújt ahhoz, hogy a győztesek szakszervezete — már tudniillik a kisentente — megalakuljon». (Derültség a jobboldalon.) A bevezetés így végződik: «Az összes problémák között, amelyek Közép-Európában megoldásra várnak, a magyar probléma talán a legsürgősebb és a legnehezebb, de egyben az, amelynek megoldása Európa békéje szempontjából a legfontosabb is». A rendelkezésemre álló idő rövidsége, (Halljuk Halljuk!) sajnos, nem engedi meg, hogy