Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-499

456 Az országgyűlés képviselőházának U99. ülése 1931 május 7-én, csütörtökön. t. képviselőtársamnak, mint gyárosnak, mint nagyiparosnak elhangzott felszólalása, mely körülbelül oda tendál, hogy ő nincs megelégedve azzal a kormányrendelkezéssel, amely a mezőgazdaságnak azzal a bizonyos bolettával időlegesnek, átmenetinek tervezett segítséget nyújtott. En ellenkező nézeten vagyok igen t. barátommal, Friedrich Istvánnal. Az én inagállapításoiu az, hogy a mi állami életünk fundamentuma a mezőgazdaság; erre kell mindent építeni. Mezőgazdaság nélkül nincs ipar, nincs kereskedelem, akárhogyan akarjuk a mezőgazdaságot bizonyos tekintetben gáncsolni, vagy pedig nem kedvezően megítélni. Azt kérdezem az igen t. túloldaltól: tudott-e jobbat ennél 1 Az pedig kétségtelen tény, hogy valamit kellett a mezőgazdaság számára hoznunk, hogy lehetetlen helyzetéből kiemeliük. Nem osztozom abban a felfogásban, amely például az iparfejlesztési törvényjavaslat tárgyalása alkalmával Biró Pál igen t. képviselőtársam ajkáról elhangzott. Nevezetesen ő annak a véleményének adott kifejezést, hogy azt a differenciát, attnely a mezőgazdasági termények és az ipari termékek ára között fennáll, úgy kellene eliminálni, hogy a mezőgazdaságot kell támogatni olyan mértékben, hogy ez a differencia megszűnjék. Hát mindlent csak a mezőgazdaság, ellenben maga az iparosság, a nagyipar nem akar terheket vállalni? Végtére is itt természetes közeledésnek kell lennie mindkét részről. Ha a nagyipar megcsontosodott és megmerevített mozdulatlanságából nem akar engedni, akkor ez a válság továbbra is fenn fog maradni, mert addig itt nincs kiegyenlítődés, aimíg aiz árak között az a bizonyos disszonáns különbség meg nem szűnik, ha nem tér vissza a háborúelőtti állapot, amikor az ipari árak és a mezőgazdasági árak között természetes összhang megvolt. I; Röviden csak megemlítem, hogy mint volt közigazgatási ember, a közutakra fektetek igen nagy súlyt. Az 1890 :

1. te. elavult. Ennek revízióját már régen megígérték. Itt a 12-ik óra, amikor végre-valahára ezt a revíziót nyélbe kell ütnünk. Én, amióta képviselő vagyok, minden esztendőben előhoztam például a közniunkatartozás lehetetlen és igazságtalan voltát. Valósággal gyűlöletes adózási nelrn ez (Jánossy Gábor: És igazságtalan!) és igazságtalan; ezt meg kell szüntetni, ezt ebben a formájában fenntartani nem lehet. Én mindig azt a véleményemet kockáztattam meg, hogy egy bizonyos határon alul — például öt, esetleg 10 holdon alul — a birtokosok ettől teljesen mentesek legyenek. A közmunkaadó kérdését igazságosan — nem tehetek róla — csakis a pótadók révén vélem megoldhatónak, mert azt tartom, hogy csak az az igazságos elosztás, lui mindenki vagyoni állapotának megfelelően tidózik. A bekötő utak nagy fontosságát, azt ,hiszem, nem kell nekem itt ismertetnem. Végtére is, itt az ideje, hogy az ezeréves múlt ebben a tekintetben megszűnjék. Nagyközségek, amelyek távol vannak a nagy világutaktól, még most is ott vannak út nélkül és fizetik évenként a nagy, igazságtalan közúti hozzájárulást. Mit lehet ezeknek válaszolni, mikor azt kérdik: miért kell nekem fizetnem, amikor nincs utam. . Én min irigylem a fővárostól a főváros Fejlődése eretekében — mert én is magyar ember vagyok, szeretem ezt a várost, — ezt a ket hidat, amelynek az építése meg fog kezdődni, die mikor a fővárosnak ezirányú fejlesztését a közlekedés érdekeinek szemmeltartásával megoldani méltóztatik, akkor súlyt kellene helyezni arra is, hogy végre a falu népe is hozzájuthasson jogos igényeihez, útjainak rendlbehozásához. Neun idegenkednek áldozatoktól sem ezek a községek ma, amikor, sajnos, ilyen pénztellenségben ós közgazdasági leromlásban vagyunk. Bámulatos, hogy most jut az eszükbe, hogy utat kellene építeni. Amikor itt jobb, boldogabb idők voltak, akkor nem igen zaklattak, nem igen kopogtattak ezért. A magyar embernek jellegzetes vonása, hogy jól menvén sorsa, nem törődik semmivel, csak önmagával, most jönnek, hogy építsünk utakat, amikor tulajdonképpen nincs miből. Mégis bízom benne és meg vagyok arról győződve, hogy a kereskedelemügyi miniszter úr ennek a gondolatnak nagy fontosságától áthatva, rövid időn belül mégis meg fogja találni annak lehetőségét, hogy ezek az összekötő utak kiépüljenek. Nekem például van községem, jóravaló német község, amelyet csak akkor lát meg, akkor vehet észre az ember, amikor beért a községbe, olyan mély gödörben fekszik. Méltóztassék elgondolni, hogy télvíz idején ez a község abszolúte nem tud a nagyvilággal érintkezni. Ez tűrhetetlen állapot, amelyen segíteni kell. Itt a nyilvánosság előtt mondok köszönetet a kereskedelemügyi miniszter úrnak azért az elhatározó lépéséért, amelyet a kisiparosság érdekében, a kisiparosságnak oly nagy gondot okozott ipartestületi székházak adóssága kérdésének megoldása körül tett. (Ügy van! a jobboldalon) Lent voltam a kerületemben, öszszehívtam Dombóvár iparosságát, és ismertettem velük a kormány ebbeli elhatározó lépését. Mondhatom, végtelen nagy örömet, megelégedést és megnyugvást váltott ki ez a közlés és kértek is, hogy ennek kifejezést adjak itt a Ház színe előtt. Itt nem arról van szó, hogy az ipartestületi székházak révén felmerült adósságokat legtöbbször nem volnának képesek az ipartestületek a mái viszonyok közt maguk megfizetni, ha nem volna itt pár kisiparos, aki az ő becsületességéből, a köz iránt való tiszteletéből és szeretetéből yáltózsíránsként van érdekelve. Eladják a házat, azután lesz, ami lesz. Azt azonban lehetetlenség megengedni, hogy 17—20 kisiparos anyagilag tönkremenjen és földönfutóvá legyen. (Jánossy Gábor: Már rendezve van!) Ez az osztály valóban megérdemli, hogy az állam, a kormányzat a hóna alá nyúljon. Ügy hazafias érzése miatt, mint minden tekintetben megérdemli azt a támogatást, amelyet vele szemben már korábban is tanúsítanunk kellett volna. Nagyon helyes intézkedése, legalább is célzott intézkedése az igen t. kormánynak a kisipari kölcsönök lehetővé tétele. Eddig csak azt hallottuk, hogy 20 millió pengő fordíttatok erre a célra, a gyakorlati élet ellenben azt mutatja, hogy nagyon kevés kisiparos jut hozzá ilyen köicsönhöz, annyi mindenféle feltételhez van kötve ennek a kölcsönnek igénybevétele. Az az elgondolás azonban, hogy az löksz, átszervezésével és Okh. vidéki fiókok létesítésével e vidéki fiókok révén folyósíttassék ez a bizonyos kisipari kölcsön, mondhatom, minden tekintetben kielégítő megoldás. Igen helyes gondolat, a kisiparosok szervezeti kérdésének központilag való megoldása. Ipartestületi központ létesítése annyiban is megfelelőbb mint a kézműveskamarák tervezett és elgondolt megoldási módja, mert sokkal ke-