Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-499

Az országgyűlés képviselőházának U99. ülése 1931 május 7-én, csütörtökön. 455 dést, amelyet igen röviden szóvá akarok tenni, csak azért hozom a t. Ház elé, — már ismételten és ismételten — mert tegnap egyik t. képviselőtársam szóvátette és a kereskedelemügyi miniszter úr a felszólalásokra adott válaszában ezt a felszólalást — mintha csak észre sem vette volna, vagy észre sem akarta volna venni — teljesen figyelmen kivül hagyta. (Eri Márton: Hogyan tudja, hogy nem vette észre? Hogyan lehet ilyet mondani?) Amint már minyiszor megtörtént, ezúttal is a fegyelmlieg elbocsátott vasúti munkások ós tisztviselők ügyével óhajtok foglalkozni. (Bud János kereskedelemügyi miniszter: Közbeszólás alakjában már meg is adtam a váInszt!) Igen t. miniszter úr, én minden szavát figyeltem, amikor a választ meg méltóztatott adni . . . (Bud János kereskedelemügyi miniszter: Közbeszólás alakjában!) Nem mondhatok t<e azért arról, hogy ezt a kérdést itt szóvátegyem. (Bud János kereskedelemügyi miniszter: Tessék! — Jánossy Gábor: Joga van hozzá! — Halljuk!) A fegyelmileg elbocsátott vasúti munkások és tisztviselők ügyét akarom itt újból szóvátenni, mert erre szükség van. Méltóztatnak emlékezni rá, hogy a minisztertanács múlt esztendő februárjában hozta meg azt a határozatát, hogy a kereskedelemügyi minisztérium vizsgálja meg a fegyelmileg elbocsátott munkások és tisztviselők ügyét, tegyen javaslatot, hogy ezeknek a munkásoknak ós tisztviselőknek nyugbére és nyugdíja kiutalható legyen; kegydíj formájában, vagy bármily formában, de nekik ilyen anyagi elégtétel szolgáltassék. A méltányosságnak, a belátásnak és a megértésnek az a látszata, amely ezt a minisztertanácsi határozatot tagadhatatlanul jellemezte, mintha egészen elveszett volna ennek a határozatnak végrehajtásában. (Bud János kereskedelemügyi miniszter: Dehogy veszett el!) Én nem kutatom, miért, nem akarok szemrehányás sokat tenni, nem akarok felelősségre vonni vagy tetemrehívni — mert már erről is szó van — ennek a határozatnak szabotálása miatt, a miatt a megnemértés és ridegség miatt, amely a végrehajtásban imitt-amott mégis megnyilvánul. Immár 15 hónapja kelt ez a minisztertanácsi határozat és az eredmény még mindig nem látszik, még egyetlen fegyelmi úton elbocsátott munkás, egyetlen fegyelmi úton elbocsátott tisztviselő sem jutott abba a helyzetbe, hogy nyugbérét vagy nyugdíját visszakapja, de még abba a helyzetbe sem jutott, hogy az a külön bizottság, amelyet ennek az ügynek megvizsgálásával ós javaslattétellel bíztak meg, a miniszter úrnak javaslatot tehetett volna. Nagyon szeretném, ha az én egyszerű és szürke mondataimon keresztül meglátná a t. Ház és meglátná az igen t. miniszter úr annak a rettenetes nyomornak és keserűségnek méreteit, amelyben ezek a munkások és tisztviselők vergődnek és szeretném, ha meglátná a várakozás izgalmát, a reménykedésnek azt az igen gyenge táplálékát, amellyel ezek a tömegek — mert 500 egynéhány emberről van szó — ügyük elintézését várják. Azt mondottam, hogy már nemcsak szemrehányásról vagy felelősségrevonásról, hanem tetemrehívásról is van itt szó. Megmagyarázom miért. Az egyik volt vasúti munkás, — Szöllősi András nevezetű — aki szintén kérvénnyel fordult a kiküldött külön bizottsághoz, a csalódások és a keserűségek terhét, a nyomor rettenetes megaláztatásait nem tudta már elviselni, nem tudta Ibevárn/i ügye befejezését, nem tudta bevárni, amíg ügyében ez a bizottság javaslatot tesz- a miniszter úrnak, két vagy három héttel ezelőtt önkezével vetett véget életének. Azt méltóztatnának talán mondani: egyetlen ember elhullott, a többi italán majd hamarább megkapja a maga elégtételét. De nem mozdulnak az ügyek, és azért kérem, azért sürgetem a miniszter urat itt ezúttal is, hasson erre a bizottságra a legerélyesebben, hogy dolgozzanak megkettőzött, megszázszorozódott tempóban. Egy ember már elhullott, egy ember már elment, egy embernek ügye már ki van kapcsolva, de a helyzet az, hogy nekem, aki állandóan érintkezésben vagyok ezekkel a boldogtalan emberekkel, már többen egész őszintén, a maguk egyszerű szavaival, amelyeken azonban átfűl a keserűségnek, a csalódásnak tüze, azt mondják, hogy követni fogják Szöllősi András példáját, hogy az ő sorsuk, az ő végzetük is Szöllősi Andrásnak a sorsa és végzete lesz, mert nem tudnak várni. Az életnek, az életsorsnak a meredélyén vannak; még csak egyetlen lépés és elhullanak, beletemetkeznek ők is a nyomor rettenetes szenvedéseibe. Csak ezt akartam felemlíteni itt az egész ország nyilvánossága előtt és arra kérem a miniszter urat, akinek objektíve megmondom, jóindulatát tapasztaltam ebben az ügyben nem ügyszer, hogy erélyesen adjon ki utasítást annak a külön bizottságnak, amely Hieronymi Pál elnöklete alatt működik, erélyesen hívja fel, hogy ezeket az ügyeket most már minél hamarabb, záros határidőn belül vizsgálja felül. De nemcsak erről van szó. Ez a bizottság t. miniszter úr, már több ügyet megvizsgált, több ügy, több akta úgy van már feldolgozva, hogy javaslatot tehet a miniszter úrnak az ügyek elintézésére. Szólítsa fel, utasítsa tehát a bizottságot a miniszter úr, hogy a már megvizsgált esetekben hetenként vagy havonként tegyen javaslatot és fokozatosan, részletenként, nem egyetemlegesen az összes ügyeket intézze el és főként úgy intézze el, hogy a megértésnek, a megbocsátásnak, a belátásnak szelleme érvényesüljön az elintézésben ás. Ezeknek az embereknek, nem 99%-a, hanem 100%-a került abba a helyzetbe,-kogy teljesen ártatlanul, fegyelmi úton bocsátották el a kommün után bekövetkezett bosszúállás lázában a vasúttól, a munkás- vagy tisztviselői státusból, egészen ártatlanul, — ezt teljes felelősséggel mondom, mert az ügyeknek majdnem mindegyikét ismerem — úgyhogy igen könnyű a miniszter úr helyzete, hogy ezeknek az embereknek végre legalábib az anyagi elégtételt megadja. Ezúttal csak ezt óhajtottam a miniszter úr figyelmébe ajánlani. Nagyon kérem, hogy igen erélyesen vessen véget annak a huzavonának, amely ebben az ügyben a bizottság részéről megnyilatkozik és záros határidon belül intéztesse el ezeket az ügyeket a kérelmezők javára. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Gubicza Ferenc jegyző: Udvardy János! (Felkiáltások: Nincs itt!) Elnök: A képviselő úr nincs itt, feliratkozása töröltetik. Ki a következő szónok? Gubicza Ferenc jegyző: Éri Márton! Éri Márton: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Nem fogok újaikat mondani, inkáibb csak annak akarok én is kifejezést adni, amit itt már előttem szólott néhány képviselőtársam is hangoztatott. Nem akarok most komolyabban belemélyedni e tárca költségvetésébe, hiszen nincs erre idő, ellenben még mindig a fülembe csendül az előttem felszólalt Friedrich István igen