Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.
Ülésnapok - 1927-497
342 Az országgyűlés képviselőházának 497. ülése 1931 május hó 5-én, kedden. nyilvánította azt a követelését, hogy igenis, a legközelebbi nemzetközi konferencián Magyarország követelni fogja a hadseregek teljes leszerelését, úgyhogy meg kell szűnnie annak az állapotnak, amely ma fennáll és amely Európa békéjét veszélyezteti és, amely alkalmas Európa kultúrájának, civilizációjának tönkretételére. Egyébként csak úgy mellékesen vagyok bátor megemlíteni, hogy a lefegyverzés követelését illetőleg igen jó társaságban vagyunk. Mert eltekintve attól, hogy a világ legismertebb pacifistái ugyanezt követelik, eltekintve attól, hogy ma minden belátásos államférfiú, aki csak kissé is felülemelkedetten nézi a dolgokat, egyaránt követeli a leszerelést, ma jutott nyilvánosságra az Egyesült-Államok elnökének szózata, amelyet a világ minden tája felé intézett, amelyben azt mondja, hogy kényszeríteni kell az államférfiakat a leszerelésre. Amennyiben ilyen hatalmas tényezők, mint az Egyesült-Államok elnöke is, a leszerelés mellett nyilatkoznak, azt hiszem, teljesen felesleges munkát végzek, ha tovább beszélek erről a kérdésről; csak még egyszer figyelmébe kívánom ajánlani a t. Háznak az errevonatkozó 1926. évi házhatározatot. Ami a tárca pénzügyi vonatkozásait illeti, igaz, hogy három és; félmillió pengő megtakarítást tervez a t. honvédelmi miniszter úr ennél a tárcánál, de így is, ha az egész fegyveres erőt veszem alapul, a költségek meglehetősen magasak, mert a fegyveres erőbe számít a karhatalom, ideszámít a csendőrség, a rendőrség, honvédség, ennek költsége összesen 172,132.590 pengő. E szerint Magyarország minden lakosára 20 pengő teher jut. Es ami még fájóbb ennél a tárcánál, ami még kirívóbb, az a nyugellátás rettenetes terhe. A honvédség költségére a t. miniszter úr előirányzott 95,903.000 pengőt. At miniszter úr bizonyára tudni fogja, hogy elég-e ez, vagy nem, de a nyugellátás költsége 45,843.000 pengő, ez oly horribilis teher, amelyet bizony nehezen lehet elviselni. Tudom, hogy a t. miniszter úr átvette ezt a terhet és ma már nem igen áll módjában ezen változtatni, de mégis valahogyan kikívánkozik a bensőmből annak megállapítása, hogy túlságosan sok. A világháború előtt korántsem volt a magyar hadseregnek annyi barátja, annyi lelkes támogatója, mint amennyi e a világháború összeroppanása után, a bukás után, a forradalmak lezajlása után akadt, és ahányan felfedezték magukban, hogy ők már az anyatejjel a magyar hadsereg szeretetét szívták magukba, és rohantak Magyarországba, felesküdtek a magyar ihadseregre, holott sok éven át soha a magyar hadsereggel nem éreztek és a magyar honvédséget lenézték, speckfresszer bande-nak nevezték; de amint alkalom kínálkozott arra, hogy nem a sovány osztrák nyugdíjat kapják, hanem a kissé zsírosabb magyar nyugdíjat is lehetett megkapni, rögtön felfedezték magukban, hogy ők derék magyar emberek, idejöttek és felveszik a magyar állam terhére a nyugdíjat. (Ügy van! Ügy van! a balközépen. — Szilágyi Lajos: Szórói-szóra így van!) Még ha gazdag nemzet lennénk is, akkor is kifogásolni kellene ezt, de a mai helyzetben, így, ahogy vagyunk, méltóztassék csak megnézni azt, hogy tőlünk teljesen idegen érzelmű uraknak adjuk a pénzt, ahogy én informálódtam, és ha tévedek, akkor tán csak abban téve, (lek, hogy összegben túlkeveset mondtam, de ismétlem, tény, hogy lelkükben teljesen idegen uraknak évi négymillió pengőt fizetünk. (Pakots József: A mellett trafikengedélyt kapnak!) Igen, ezenfelül társadalmilag is igen kitüntetően kivételes bánásmódban részesülnek, trafikot kapnak, trafikokba házasodnak, minden társadalmi kedvezményt megkapnak. Ha pedig ezzel szemben nézem, hogy milyen elbánásban részesítjük a rokkantakat, ha látom, hogy mit kap egy 25—50—100%-os rokkant, ha meggondolom, hogy hány esetben jönnek hozzánk ezek a rokkantak, méltán kell erről panaszkodnom. A múltkor is jött egy arany vitézségi érmes teljesen rokkant hadviselt ember hozzám. Tűz támadt kis kunyhójában és e miatt kellett volna neki valami támogatás, de hiába járt. Ezt csak mellékesen mondom. Amikor a magyar államnak bőkezűen van pénze olyan urak nyugdíjára, akik sohasem éreztek velünk, ugyanakkor a magyar állam hihetetlen módon szűkmarkú, sőt a smucigságig szűkmarkú, amikor rokkantak, hadiözvegyek és hadiárvák támogatásáról van szó. Előbb hallottunk dithirambusokat zengeni a magyar vitézségről. Nem vonom kétségbe, hogy ilyen a magyar vitézség, én is tanultam erről az iskolában, én is tapasztaltam erre vonatkozóan egyet s mást, de ezt ne nekünk mondja Vértess Vilmos István képviselőtársunk, hanem a tisztelt kormánynak, amelynek igen sok pénze van sok mindenfélére, de a vitézségi érmek tulajdonosainak tudtommal ma sem adta meg azt, amit annakidején ígértek nekik, amikor életüket, egészségüket, vérüket, mindenüket feláldozták a hazáért és kitüntetéseket szereztek. A magyar ezredeknél nagyon nehéz volt a kitüntetést megszerezni. Például az arany vitézségi éremért a magyar ezredeknél bizony nagyon sok vért kellett adni, sokszor egész életére nyomorékká lőtték, vagy vagdalták azt az embert, f aki ezt a kitüntetést megkapta és íme, azt látjuk, hogy ez a magyar állam nagyon szűkmarkúan méri a pengőket akkor, amikor a háborús hőstetteknek jutalmazásáról van szó. Én nem a háborús hőstetteket kívánom jutalmazni, mert ellensége vagyok minden hábor/unaik, mert tudom, (hogy mindien háború a civilizáció, a kultúra bizonyost romlásával jár, de ha már megkövtelték attól az embertől azt, hogy menjen ki, áldozza fel életiélt, egészségét, mindenét, azért, hogy a háború a Habsburgoknak ez a vállalkozása sikerüljön, és ha valaki imiég ezenfelül is — tehát még a kötelezettségen felül is teljesített, amelyre őt, mint honpolgárt a törvény kötelezte, hogy menjen ki, — és ezért kitüntetést kapott, a legelemibb köteLesség' volna a magyar állam részéről neki aizt az összeget megadni. Sajnos, ahogyan én a tárca kiadásait látom, erre nagyon kevés kilátás van. Az idő rövildlsége miatt kénytelen vagyok kissé rapszodikusan mondani el mondanivalóimat és rátérni egypár olyan dologra, amelyek szoros összefüggésben vannak a honvédelmi tárcával. Az egyik az, hogy kérem a miniszter urat arra, hogy azt az abuziust. amely előldei alatt igen nagymértékben elburjánzott, s almiely az utóbbi időkben ugyan kissé sízóíkebb térre van szorítva, méltóztassék még szűkebb tlérre szorítani, nevezetesen, hogy a katonákat lovasünnepélyekre, autóversenyekre, motorversenyekre, regattaversenyekre s minIdlen elképzelhető, igen gyakran üzletes versenyekre felhasználják, részben, mint stafage-t, részben mint rendcsináló szervet. A katonaság nem arra való, hogy akár nagy kapita-