Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-496

Az országgyűlés képviselőházának 496. ülése 1931 május 1-én, pénteken. 313 tudunk ágybafektetni. Az általános tapasztalat az, hogy a tüdővésszel szemben ott tudunk kellőleg küzdeni, ahol körülbelül annyi ágy áll rendelkezésre, amennyi az évi tuberkulóziselhalálozások száma. Belgiumban például így van. De hol állunk mi? Mi ott állunk, hogy nálunk 18.000 ember hal meg évente tüdővészben, de nincs 18.000^ ágyunk, hanem ha az összeseket összeszámítom, mindössze 3500-ra tudom felvenni az ágyszámot. S ami ennél még sokkal szomorúbb és amire külön felhívom a mélyen t. miniszter úr figyelmét, az az, hogy vannak periódusok, amikor ez> a nagyon kevés 3500 ágy is nagyrészben, felerészben vagy 60—70%-ban üresen áll. így volt ez a múlt évben, amidőn egyfelől a Társadalombiztosító Intézet kraehja következett be, másfelől pedig a takarékossági hullám folytán az állam nagyon megszorította az^ országos betegápolási alap terhére ápolt szegény tüdőbetegek ápoltatásának ügyét is. A telítettség így a kis ágyszám ellenére is nagyon mostoha volt, aminek következtében nemcsak jobban terjedt a baj, faiint azelőtt, hanem azonkívül ezek az intézmények is, amelyek olyan nehéz módon tudják fenntartani magukat, igen súlyos küzdelmeket Vívtak a létfenntartás érdekében. Az igen t. miniszter úr kegyes figyelmét arra is felhívom, hogy az Országos Betegápolási Alapnál a szegénység beigazolása túlságosan kínosan történik. Mindennap tapasztalhatom azt, hogyha valakiről a hatóság konstatálja, hogy ezer vagy kétezer pengőt érő nyomorult viskója van, ahol családjával meghúzódik, ezt már vagyonnak tekintik és nem kvalifikálják szegénynek. Ugyanígy nem kvalifikálják szegénynek a kétholdas gazdát sem. Már pedig akinek egy kis viskója van, ahol alig tud meghúzódni családjával együtt, vagy pedig akinök két hold földecskéje van, az képtelen a kórházi vagy szanatóriumi költségeket viselni, azt tehát az államnak igazán szegénynek kell kvalifikálni. E tekintetben több megértést kérek és a szegénység kvalifikálása körül több méltányosságot, mint amennyit tapasztalni szoktunk az életben. A tuberkulózis malmára hajtja a vizet az a körülmény is, hogy népünk táplálkozása nem kielégítő. Dr. Sós Aladár és dr. Gály Géza folytattak etekintetben vizsgálatokat és az ő kutatásaik 'kimutatták azt, hogy noha a mi népünk munkateljesítményénél fogva 4—5000 kalória értékű táplálókra szorulna, átlagban mégis a magyar nép mindössze 2500—2800 kalória tápértéket vesz magához, ami határozót tan elégtelen. Ez az egészségtelen táplálkozás egyik alapja annak, hogy a tüdővész olyan könynyen tud terjedni. Ugyanezt a táplálkozást folytatják a csecsemők és a gyermekek is, ami már csak azért is hátrányos, mert ez a kevés kalória nem adhatja meg nekik a kellő erőt, annál kevésbbé, mert hiszen nálunk a nagy nyári időben még arra sem ér rá a nép, hogy meleg ételt főzzön; szalonnán kívül többnyire csak dinnyén él, már pedig a dinnyének igazán nincs semmi tápértéke. A gyermeknél az a fő dolog, hogy az elválasztás után bőven kapjon tojást, tejet és vajat, ez pedig nálunk hiányzik. Nagyon sokat várok etekintetben az ápolónői és védőnői intézménytől, amelyet a miniszter úr felkarolt, mert ez az intézmény van hivatva arra, hogy az okszerű étkezés és kielégítő táplálkozás tekintetében kioktassa a népet. Johann profeszszor úr szakavatott vezetése alatt ez az ápolónői és védőnői intézmény szépen működik és nagyon melegen ajánlom a miniszter úr figyelmébe, hogy tárcájának keretében ezt az intézményt kegyeskedjék a lehetőség szerint tovább fejleszteni. Legyen szabad most még egy pillantást vetnem a tuberkulózis szempontjából a Társadalombiztosító Intézet működésére. Az intézmény fontosságát nem kell kiemelnem, hiszen a népesség 35%-a van abba belevonva, tehát már ebből is nyilvánvaló eminens fontossága; nem akarok a kifogásokkal sem foglalkozni, bőven tárgyalták azokat, különben is felesleges, mert Ernszt miniszter úr a legnagyobb eréllyel fogott hozzá, hogy ennek az intézménynek gyermekbetegségét kiküszöbölje. Én általánosságban hívom fel a miniszter úr figyelmét arra, hogy méltóztassék kontempláció tárgyává tenni, nem volna-e helyes, ha ebben az intézményben, amelyben többnyire német nyomokat követünk, a francia rendszer egyes előnyeit is meghonosítanék. A francia biztosítás a szabad orvosválasztáson kívül az egyéni szabadságnak és a decentralizáció elvének sokkal több teret enged, mint a német rendszer. Meg kell tehát nézni, mit tudunk átvenni a francia rendszerből és ami jó, azt vegyük át. Legyen szabad még a Baymann-rendszerre is felhívnom a miniszter úr figyelmét, amely rendszerben minden biztosítottnak van egy külön folyószámlája, erre gyűlnek be az ő befizetései és ebből fedeztetnek az ő egyéni orvosi, kórházi és egyéb ápolási költségei. Ez a folyószámla előleget is nyújt neki hat hónapra terjedőleg a jövőben befizetendő költségek terhére. Módot ad tehát ez a rendszer arra, hogy az illető biztosított még akkor is részesüljön kórházi gyógykezelésben és ápolásban, amikor már alap nincs rá, mert ezt a jövőre előlegezik neki. Másfelől őre a maga egészségügyi szempontjainak, mert a fölösleget visszakapja ebből a számlából, s nem fog minduntalan orvoshoz, intézethez és kórházba szaladgálni, amikor nincs szüksége rá, hanem komolyan meg fogja gondolni, hogy mikor vegye igénybe az intézet segítségét és egyébként is igyekezni fog takarékoskodni, mert ez iá takarékosság a saját javára fog szolgáin*: Nem mondom, hogy ilyen radikális intézkedéseket kell tenni, csak figyelmébe ajánlom a miniszter urnak ezeket a rendszereket. Ellenben arra kérem a miniszter urat, hogy egy tekintetben igenis csináljon határozott reformokat és pedig abban a tekintetben, hogy a túlzott táppénzadás rendszerével méltóztassék szakítani. Napról-napra tapasztalom a tüdővész elleni védekezés terén, hogy a tüdővészes betegeket nem utalják be szanatóriumokba vagy kórházakba, hanem táppénzzel látják el. Az illető hónapokig táppénzt élvez, otthon van a családjában, nem emelik ki a fertőző forrást a családból, a fertőzés tovább tart, a beteg nem gyógyul, telik az idő, elfogy a pénz és a munkaképesség sem áll helyre. Míg ha a helyett, hogy fölösleges táppénzzel látják el, beutalnák az illetőt kórházba vagy szanatóriumba, egyszerre kivonnák a fertőző forrást a családból, az illető meggyógyulna és bizonyos idő múlva munkaképes tagjává lehetne a társadalomnak. Arra kérem a miniszter urat, méltóztassék ebbe a kérdésbe a pénzadástól, — ami semmi egyéb, mint nem helyesen alkalmazott munkahiány esetére való biztosítás — eltekinteni és a túlzott táppénzadás helyett méltóztassék igenis a sokkal eredményesebb és sokkal több hatást kiváltó kórházi vagy szanatóriumi elhelyezés rendszerére áttérni. 45*