Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-496

300 Az országgyűlés képviselőházának 496. ülése 1931 május 1-én, pénteken. A Társadalombiztosító Intézetnél kifogásolnom kell a lehetetlen magas késedelmi kamatot, amelyet eddig szedett, bár úgy tudom, hogy ez megváltozik a legközelebbi jövőben, ami kétségtelenül szintén a népjóléti miniszter úr igaz szociális érzésére vall. Rá kell mutatnom arra, hogy különösen a falusi kisiparosság az, amely nagyon nehezen tudja viselni a Társadalombiztosító Intézet terheit, azokat a terheket, amelyeket a járulék fizetése jelent. A falusi kisiparosság ma minden közterhet a lehető legnehezebben visel el, tekintettel arra, hogy a falusi kisiparosság mindenkor, jóban és rosszban osztozkodott a falusi földmívt s népnek sorsával és osztozkodna abban ma is a mostani súlyos gazdasági viszonyok közepette. Ma, amidőn a mezőgazdaság helyzete súlyos, kétségkívül súlyos a falusi kisiparosságé is. (Az elnöki széket Almásy László foglalja el.) Hiszen ha a mezőgazda nem tud eredményesen gazdálkodni, nem tud a maga részére jövedelmet előállítani, ha állandó pénztelenséggel küzd, nem tud munkát biztosítani annak a falusi kisiparosnak sem és így a falusi kisiparosnak nem lehet munkája és nem lehet megfelelő keresete sem. Ezért volna fontos, ha a falusi kisiparosok részére engedmény tétetnék ezen a téren. Hiszen a falusi kisiparosok kétségkívül sokkal kevésbbé részasülnek a Társadalombiztosító jótéteményeiben, mint a városi iparosság, mint a városi munkásság, mert hiszen távolabb vannak onnan, nehezebben fordulhatnak oda és sokkal később és kisebb mérvben kapják meg azt a segítséget, nagyon sokszor egyáltalán nem is kapják azt meg, mert az illetőnek talán módja sincsen arra, hogy utána járjon a dolognak, pedig a járulékot be kell neki is fizetnie. Ezért tartanám méltányosnak és igazságosnak, ha a falusi kisiparosok által fizetendő járulék összege valamilyen mértékben leszállíttatnék, szerintem talán felére, mint a városi iparos lakosságé. Itt még annyit vagyok bátor megemlíteni, hogy nem tartom helyesnek a Társadalombiztosító Intézet vidéki körzeteinek azt az eljárását, hogy mindig tértivevény mellett kézbesítik ki a fizetési meghagyásokat a fizetésre kötelezetteknek. Ez a mai portódíjak mellett egy év folyamán igen sokra megy, egy kisiparosnál felmegy 12—13 pengőre is. A mai viszonyok között pedig ennek gyakorlati értelme nincsen, hiszen a magyar királyi posta megbízhatóan kézbesíti ki a közönséges leveleket is, azoknak elveszésétől tartani nem kell. IIa pedig arra van szükség, hogy mégis igazolva legyen az átvétel, erre legegyszerűbb mód volna — éppúgy, mint a bírósági kézbesítéseknél, vagy az adófizetési meghagyásoknál — a községi elöljáróság útján kézbesíteni ki ezeket a fizetési meghagyásokat, ami semmiféle költséget nem jelentene az illető fizetésre kötelezettnek. A tértivevények elmaradása kétségkívül bizonyos anyagi előnyt biztosítana részükre. A magam részéről őszinte, igaz bizalomina I viseltetem az igen t. népjóléti miniszter úr iránt, amely bizalmat csak fokoztak azok a kije

lentések, amelyeket tőle a tegnapi napon nagyszabású beszédében hallottunk, amely beszédből kiérzett az, hogy ő őszinte, igaz lelkesedéssol és érzéssel meleg szívvel mondta el azt. Minthogy ezt látjuk és ebből azt a reményt meríthetjük a jövőre, hogy ő azokon a bajokon, amelyek itt fennállanak, segíteni óhajt és azokat a kívánságokat, amelyek jogosan merülnek fel, a maga részéről őszintén honorálni akarja, amennyiben az anyagi erők erre neki módot adnak, ebben a reményben és ebben a bizalomban a népjóléti tárca költségvetésének tárgyalás alatt levő címét a magam részéről elfogadom. (Helyeslés és éljenzés jobbfelöl.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Tobler János! Tobler János: Mélyen t. Képviselőház! Amikor a népjóléti miniszter úrnak tegnapi nagy, iránytszabó szociálpolitikai beszéde után ennél a címnél mégis szót kérek, teszem ezt ilsösorban azért, hogy kifejezésre juttassom a keresztényszociális és nemzeti alapon álló munkavállalók nagy táborának megelégedését. A keresztényszociális és nemzeti alapon álló munkavállalók nagy megelégedéssel vették tudomásul a népjóléti miniszter úr iránytszabó beszédét. Elsősorban megelégedéssel hallották, hogy a miniszter úr gondol a munkaidő szabályozására, gondol béregyeztető bizottságok létesítésre. Az utóbbiakra, különösen a mostani gazdasági viszonyok között, nagy szükség volna. En természetesen úgy gondolom, hogy ezek a béregyeztető bizottságok bizonyos szankciókkal is rendelkezzenek. A munkanélküliség kérdéséről a miniszter úr azt mondotta, hogy az neki nagy gondot okoz. A keresztény és szociális munkásság tagadhatatlanul elsősorban szeretné megvalósítva látni azt, amit az előadó úr beszédében hangoztatott, hogy tudniillik minél sürgősebb tempóban munkaalkalmak teremtessenek. Tagadhatatlan, hogy a mai lassúbb tempó a munkaalkalmak megszerzése körül úgy a szellemi, mint a fizikai munkavállalókat abba a helyzetbe hozza, hogy ma már éves munkanélküliek is vannak. Ha ez a munkásréteg. — legyen akár szellemi, akár fizikai munkás — valami munkanélküli segély után áhítoznék, lia a szociális biztosítás kiszélesítését várná tőlünk, ezt csodálni nem lehet. Tagadhatatlan azonban az is, hogy nemzetközi viszonylatban a munkanélkülisegély kérdése, a szociális biztosítás ezen ágazata az államférfiaknak, de különösen a pénzügyi vezetőknek nagy gondot okoz. Hiszen szemünk előtt van az a nagy belső harc, amelyet a munkanélküli segély kérdése, a szociális biztosítás ezen ágazata Németországban előidézett és szemünk előtt van éppen a legutóbbi eset, amikor Ausztriában a keresztényszocialista politika egyik nagy gyakorlati vezető embere, dr. Resch munkaügyi miniszter éppen ebből a reformból kifolyólag kénytelen volt lemondani. Mélyen t. Ház! Sajnálom, hogy ma a szociáldemokratapárt képviselői nincsenek jelen, mert szembe akartam szállani azzal a kijelentésükkel, amelyet tegnap itt mondottak, hogy szociálpolitikai téren haladás nincs. Magam is munkásember vagyok, mindenkor annak vallottam is magamat és fogom is vallani, de szembe kell szállanom azzal a felfogással, hogy szociálpolitikai téren haladás nincs. Ha az ember visszatekint 2—3 évtizeddel ezelőttre és nézi az akkori munkástársadalom társadalmi, politikai és szociális helyzetét, akkor, ha tárgyilagos akarok lenni, — amint véleményem szerint minden politikusnak lennie kellene — nem mondhatja azt, hogy a munkásságnak ma az a helyzete, ami 3 évtizeddel ezelőtt volt. Hiszen maga az a tény is, hogy a munkásságnak, a munkavállalóknak ma az összes parlamentekben ott van a képviseletük, igazolja, hogy a munkásság, a munka-