Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.
Ülésnapok - 1927-495
Az országgyűlés képviselőházának 495. ülése 1931 április 30-án, csütörtökön. 247 — Fábián Béla: Hát a képviselő úr honnan tudja, hogy nem fogják? — Jánossy Gábor: Csak a helyzet fogja! — Szuhányi Ferenc: Nem olyan ember, hogy engedje a kezét fogni! - Zaj.) A miniszter úrnak nincs szüksége politikai államtitkárra, amikor pedig azt látjuk, hogy a politikai államtitkárságok betöltésénél bizonyos fokú túltengés volt látható a múltban, mert egész kis ^ miniszteri tárcáknál van politikai államtitkár. Ezzel a miniszter úr példát statuál arra, hogy ez az állás nem okvetlenül szükséges. Míg ő olyan miniszteJCi tárcát vezet, amelybe azt mondhatnám, nem volt beledolgozva, ugyanakkor olyan minisztériumokban, ahol a megfelelő irányú képzettségűek megtalálhatók a minisztérium vezetőségében is. aae.rintem teljesen feleslegesen szerveztek államtitkári állást. Mondom, mindennek ellenére, ezekből az elvi okokból én a népjóléti tárca költségvetését a maga egészében elfogadni nem tudom. (Helyeslés a balközépen.) Elnök: Szólásra következik? Gubicza Ferenc jegyző: Fitz Arthur! Fitz Arthur: T. Ház! A népjóléti és munkaügyi tártaa nagy szociális elhivatottsága mellett tulajdonképpen az emberi nyomorúság megszüntetésének tárcája. Mindazok az egészségügyi feladatok, amelyek megoldására egyegy közület, város anyagi erejéből, anyagi erejének gyöngeségéből kifolyólag képtelen, tulajdonképpen a népjóléti tárca gondossága alá tartoznak. Az egészségügyi általános védelmet nemcsak a kórházak betegágyánál kezdi meg áldásos működését, hanem az egészség védelméről, az emberi élet megmentéséről van szó akkor is, ha akár a falusi földes szobák, akár pedig a rettentően porzó országutak kérdése megoldódik. A tüdővesz ellen való komoly preventív intézkedés nemcsak hogy nem pazarlás, hanem takarékosság, takarékoskodás az ország pénzével, takarékosság az ország legnagyobb kincsével, az emberi élettel. Egy-egy arra rászoruló anyának támogatása, céltudatos felvilágosítása, egy-egy magyar élet bölcsőjénél nyújtott 'csecsemővédelem sokak, százak életére van áldásos kihatással. Nagyon jól tudom, hogy a népjóléti és munkaügyi miniszter úr mindent el akar és el is fog követni a népbetegségek leküzdésére akár prevenció, akár gyógyító befolyás útján. Mégis ezen a téren egy tisztelettel teljes kérésem volna a népjóléti miniszter úrhoz. A tuberkulózis melegágya a por. Amíg csak ökrös és lova« szekerek jártak az országúton és csak itt-ott robogott el rajta egy autó, akár milyen rosszak voltak az országutak, ne,m ártottak annyit, mint ma, amikor a falvak szívén keresztül vezető országutakon az autók rohanása és fékevesztett irama olyan rettentő port ver fel, hogy az út »közvetlen közelében elfekvő házak állandóan a tuberkulotikus fertőzés veszedelmében vannak. Nagyon sok községnek még ivóvízről való gondoskodása sincs elég módja és tehetősége, még az ivóvíz kérdésben is támogatni kell s a legkevésbbé sem tudja elviselni az öntözéssel, vagy locsolással járó akár közmunkákat, akár más anyagi megterheléseket. Azt gondolom és úgy vélem, hogy az érdekelt miniszter urak egy közösen kontemplált közlekedési rendeletet adhatnának ki, amely a falvakon keresztül száguldó kocsik rohanását lefékezné. Nemcsak pénzbe nem kerülne *% hanem talán csak arról volna szó, hogy az erősek és a tehetősebbek legyenek egy kis kímélettel a kíméletre reászorultakkal szemben. Azt hiszem, hogy a falu népe ezt az intézkedést nagy hálával fogadná. A megoldásra váró szociális feladatok leginkább a gazdasági élet mélypontjában jelentkeznek. A szociális juttatás és a karitatív gondosság különös kiegyensúlyozására van szükség. Tudjuk és érezzük, hogy mini általában az európai kormányok, a magyar kormány is nagy küzdelmet vív a munkanélküliség: kérdésével és bár a munkaalkalmak gazdasági *éivn való megindítása nem tartozik a népjóléti miniszter úr hatáskörébe, mégis az volna a kérésem, hogy a munkanélküliség- leküzdésével kapcsolatban a munkaközvetítés kérdése is intézményesen rendeztessék. Vitán felül áll, hogy szükség van egy pártatlan munkaközvetítő intézményre, mert akár a munkaadók, akár a munkavállalók részéről tartatnak fenn ilyen intézmények, mindegyik fél a saját szempontjait viszi oda be és tartja elsősorban szem előtt. 1900-ban létesült az első budapesti hatósági munkaközvetítő intézet. A főváros, az állam és a kereskedelmi és iparkamarák közösen teremtették meg a hatósági munkaközvetítőt, amely intézményt az 1916 : XVI. te. tizenhét vidéki városra is kiterjesztett. Ezek közül a városok közül a trianoni csonkaság határai miatt csak hét városban működik ma a munkaközvetítő hivatal. Az 1898:11. te. a mezőgazdasági munkásság munkaközvetítését a földmível^sügyi miniszter úr hatáskörébe, illetve felügy .dele alá utalta. Azt hiszem, ha ëz a két intézmény kooperálna egymással, akkor sokkal jobban megközelítenek azt a szociális elgondolást, amely tulajdonképpen mindannyiunk váflrya éi reménye. Ebben az irányban már yoltam bátor a t. Ház plénuma elé határozati javaslatot is terjeszteni. Azt hiszem, részben az elmúlt idő, főképpen pedig a jövendő idők igazolják abbéli kérésemet, hogy üdvös és jó volna, hogy a két munkaközvetítő intézmény egységeseid» irányíthatás szempontjából a népjóléti és munkaügyi miniszter úr hatáskörébe utaltassék. Meg vagyok róla győződve, hogy akkor több szociális igazsággal és több szociális elosztottsággal fogjuk-* munkapiacon mutatkozó kenyérharcot, a kereslet és kínálat közötti harcot levezetni. Már több alkalommal, mindig a költségvetési vita során, kértem a (népjóléti minisztériumot, illetőleg annak vezetőjét, hogy a köztisztviselők 1 részére a betegbiztosítás intézményét megszervezni méltóztassék. Nagyon jól tudom, hogy az országnak mindjobban nehezülő gazdasági viszonyai ezt nehézzé teszik, de utalok a pénzügyi bizottság egyik tavalyi tárgyalására, amelyen Kállay Tibor és Rassay Károly igen t. képviselőtársaim szintén nyomatékosan kifejezték azt a kérésüket és megindokolták azt az álláspontjukat, amellyel a köztisztviselő társadalom részére intézményes betegbiztosítást kértek. Nemcsak azért kérjük ezt, mert ez a külföldön már mindenütt megvan, nemcsak azért, mert a fővárosban elég jól működik a fővárosi alkalmazottaknak ez az intézménye, hanem azért is, mert sajnos, a köztisztviselőtársadalomnak erre bizony-bizony égető szüksége van. A kérdés maga annakidején azért nem került tárgyalás alá, mert 1907-lben, amidőn először vetődött fel az ipari ^ munkavállalók szociális biztosításának kérdése, az első elgondolásban a szociális biztosítás megelégedett azzal, hogy a beteg munkásnak betegsége idejére valamelyes táppénzt juttatott és ilymódon a 36*