Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-495

238 Az országgyűlés képviselőházának U95. ülése 1931 április 30-án, csütörtökön. ború befejeztével, a békediktátumok alapján már létrejött; már akkor kívánta a washingtoni és genfi egyezmény azt, hogy az összes államok parlamentjeiben terjesszék elő és tárgyalják meg a nyolcórai munkaidőre vonatkozó javaslatot. Mi ezt többíziben sürgettük; a mostani népjóléti miniszter úr igen t. elődje, boldogult Vass József nagy ellenállás után előkészítette eat a törvényjavaslatot és ïamikor váratlanul eltávozott az életből, utódja az első munkalázban ezt az előkészítést megszüntette. Azt mondotta, hogy Magyarországon nyolcórai munkaidőről nem lehet szó (Ernszt Sándor népjóléti és munkaügyi miniszter: Dehogy nem! Meg is lesz!) azért, mert ezt így kívánja a (íyosz., tehát egy érdekeltség, amely ellentétben van a munkássággal, amely még mindig aat hiszi, hogy Magyarország nem érett arra, hogy itt a nyolcórai munkaidőt törvénybe iktassák, ahol még mindig az a maradi elgondolás uralkodik, hogy 'amikor nincs ni unka, amikor annyi munkaerő az utcán van, amikor a gyárak, műhelyek üresek, akkor hosszabb munkaidővel lehet ezen a btajon segíteni. Ez valami lehetetlen, el nem képzelhető dolog. Hát amikor nincs munka, akkor hosszabb munkaidőt kell a gyárakban, műhelyekben tölteni"? Amikor a nép, a fogyasztóközönség nem bír fogyasztani, mert nincs keresete, jövedelme, akkor a munkabéreket le kell szállítani alacsonyabbra? Nemcsak a munkahelyeken, hanem a bankokban, a pénzintézetekben is teljesen leépítették a személyzetet (Jánossy Gábor: Csökkentették!) és a meglevő személyzettel mégegyszer annyi időt dolgoztatnak, mint azelőtt. Hát ha a pénzintézetekben ősökként a forgalom, ha ott kevés a foglalkoztatni való» ebből nem következhetik, bogy az elbocsátások után a meglevőkkel mégegyszer annyi időt dolgoztassanak ugyanannyi fizetéssel, mint amennyit 'azelőtt rövidebb hivatalos órák mellett fizettek nekik. Nem lehet ilyen eszközökkel ellensúlyozni azokat a bajokat, amelyek ezen a téren jelentkeznek. T. Képviselőház! Ma a nyolc órai munkaidő tulajdonképpen már túlhaladt álláspont, ma már nyolc óra is sok, természetesen csak akkor, ha úgy gondolkozunk, hogy a munkanélküli, az állásnélküli embereknek munkát akarunk juttatni. A technika fejlődése olyan rohamos, hogy ezzel szemben nem lehet már ilyen hoszszú munkaidőn keresztül dolgoztatni. Látjuk, hogy más országokban már nem a napi nyolc órai, nem a heti 48 órai munkaidőért küzdenek, lia nem a heti 40 órai munkaidőért. Ezzel szemben azt látjuk, hogy van egy népjóléti minisztérium, amelyet éppen azért keltettek életre, inert a viszonyok ezt kívánták, és ennek a népjóléti minisztériumnak még nem jutott eszébe, hogy el kellene törölni azt az ipartörvényt, amely azt mondja: a napi munkaidő tizenhat óra. Hogyan lehet napi tizenhat órai munkaidőről szó, amikor már régen ratifikálni kellett volna a nyolc órai munkaidőt, amelyet nemzetközi egyezmény alapján már e Ház elé is terjesztettek, de nem tárgyaltuk, ismételt sürgetésünk ellenére még mindig nem tárgyalható, mert a jelenlegi népjóléti miniszter úr nem tartja ezt szükségesnek. A másik kérdés, amelyről beszélnem kellés amely szintén nem mutatja azt, hogy a népjóléti miniszter úr nagyon is szívén viseli a munka ügyét, a munkanélküliség esetére szóló biztosítás. Ha jogos a beteg munkást támogatni, ha jogos azt a munkást támogatni, akit baleset ér és ha jogos a rokkantsági és öregségi biztosítás, éppen olyan jogos a munkanélküliség esetére szóló biztosítás, már csak azért is, mert az a termelési rendszer és az a társadalom, amely ezt a munkanélküliséget előidézi, felelős ezért. Ha a gyárban dolgozó és beteggé vált munkások számára indokolt és jogos a segély, — ismétlem — akkor azoknak, akik a termelési rendszer következtében az utcára kerültek, éppen olyan jogos igényük van a munkanélkülisegélyre, a támogatásra, mint többi munkástársaiknak. Nem lehet tehát azt mondani, hogy a munkanélkülisegély előmozdítja a visszaélésre irányuló törekvéseket. Ha visszaélésektől kell tartanunk, akkor semmiféle segélyt nem lehetne adni. Hiszen visszaélések mindig voltak s valószínűleg a jövőben is lesznek, mert a milliók és milliók között lehetnek egyesek, akik visszaélnek. Hogy azonban ezért a többi milliók is szenvedjenek, ezt nem lehet helyesnek elismerni. Éppen ezért ismételten igenis sürgetnünk kell azt, hogy az obiigóban levő kormány, állam és népjóléti miniszter úr azt a segélyt, amelyet már mindenütt folyósítanak, Magyarországon is folyósítsák. (Jánossy Gábor: Miből?) Ne tetszett volna a sorrendet elhibázni. A betegség és baleset esetére szóló biztosítás után elsősorban a munkanélküliség esetére szóló biztosítást kellett volna bevezetni, s utoljára kellett volna hagyni a rokkantsági és öregségi biztosítást, nem pedig megfordítva. Elhiszem, hogy most ilyen nehézségek mutatkoznak, hogy közvetlenül egymásután nem olyan egyszerű ezt megcsinálni, főleg azoknak, akik egyáltalában nem akarják azt, hogy a munkásság ilyen támogatásban részesüljön. Utalok a Gyosz.-ra, erre a munkáltató érdekeltségre. Itt sem akarok általánosítani, de mégis azok nem akarják ezt, hogy az a nagy tartalék, az a nagy munkanélküli tábor támo-gatást kapjon, hogy ellentállhasson a munkáltató érdekeltségnek olyan irányban, hogy ne legyenek kénytelenek olyan bérek mellett dolgozni, amelyekből nem tudnak megélni. Azt nem lehet kívánni, hogy valaki dolgozzék és ne tudjon megélni. Ha valaki már dolgozik, abból legyen is valamije. Természetesen, ha a munkanélküliek mégis valamilyen segélyben részesülnének, még hozzá nemcsak a munkások, hanem a munkáltató érdekeltség anyagi hozzájárulásával, ez a munkáltató érdekeltségnek nem nyerné meg tetszését az egész vonalon; de nekünk ezt igenis követelnünk kell. Ha a kormány segítségére tud sietni a nagybirtoknak, ha segítségére tud sietni a nagyiparnak, akkor ne mondja éppen akkor, amikor a munkásérdekeltségről van szó, hogy erre nincs pénz. Ha meg tudták adóztatni a nép széles rétegeit csak azért, hogy más, jobb helyzetben levőket segítsenek, akkor nem szabad azt mondani, amikor a munkanélküliség esetére szóló biztosításról van szó: «Ezt pedig nem tudjuk megcsinálni, mert erre nincs pénzünk.» Ez igazságtalanság és ezért mi nem állhatunk el ettől a követelésünktől. Mindaddig fogjuk ezt sürgetni és követelni, amíg be nem látják és meg nem csinálják, mert ha nem fogják megcsinálni, bekövetkezik az, amiről beszédem bevezetésében említést tettem, hogy ahol nem látják meg a bajokat, ahol az adott helyzetet nem ismerik fel, ott azután ne csodálkozzanak azon, ha a katasztrófa bekövetkezik. Ha munkanélküli segélyt nem tud nyújtani a kormány, adjanak munkaalkalmat- Mi elsősorban munkaalkalmat követelünk azok részére, akik nem tudnak gazdaságilag elhelyezkedni. Mi nem mondjuk azt, hogy elsősorban vagy mindenekfelett, minden körülmények kö-