Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.
Ülésnapok - 1927-494
Az országgyűlés képviselőházának U9U. ülése 1931 április 29-én, szerdán. 205 fias, ez a hang olyan, hogy bennem nem felháborodást, hanem tiszteletet vált ki a felszólalóval szemben és a magam részéről örömmel üdvözlöm ezt a hangot arról az oldalról, ahol tegnap egészen más hangot ütöttek meg. T. képviselőtársam azután egy szakszerű kérdésre hivatkozott, — amiről én már tegnap önként is beszéltem — és a munkásbiztositási felsőbíróság ügyforgalmával kapcsolatban terjesztette elő panaszait. Hozzáteszem, hogy t. képviselőtársam valóban igazat mondott, az ő előadása megfelel annak a ténynek, hogy a munkásbiztosítási felsőbíróságnál tűrhetetlenül nagy restanciák vannak és az is megfelel az igazságnak, hogy ez nem a bírák munkabírásán, hanem az ügyek rendikívüli nagy tömegén múlik. Tegnap bejelentettem, — t. képviselőtársam nem volt itt — hogy e tekintetben majdnem készen áll a törvényjavaslat. Nagyon szeretném még a nyári szünet előtt letárgyaltaim. A törvényjavaslat megoldja egyrészt az eljárás reformjával az eljárás egyszerűsítését, másrészt előreláthatólag a bíróságnak á rendes bíróságba való kapcsolásával lehetővé teszi, hogy egy nagyobb szerv keretében működve mindig elegendő bírói személy álljon rendelkezésre az ügyek lebonyolítására. Van még eg.v gondolatom, amellyel talán átmenetileg is lehet még segíteni, mert úgylátszik ínég erre is szükség lesz, de ez olyan természetű, hogy ennek megoldásához szintén törvényi felhatalmazásra lesz szükség. A részleteket most el nem mondhatom, de mindenesetre a lehető közeljövőben leszek bátor a t. Házat ennek a kérdésnek törvényhozási megoldásával foglalkoztatni. A felszólalások során hallottam Káinoki I Bedő Sándor t. barátomnak: egy igen érdekes megjegyzését, aki a jogászképzéssel kapcsolatban egy vitát hozott ide, amely a jogtörténeti tanszék ezidőszerinti budapesti professzora és általában a magyar jogászi világ közt folyik. Senki nálam jobban nem tiszteli és nem becsüli az egyetemi tanszabadságot. (Halljuk! Halljuk!) Az a meggyőződésem azonban, hogy ez a tanszabadság az igazság és nem tévedések hirdetésére való. (Ügy van! a jobboldalon.) Nem arrogálom magamnak a jogot, hogy egy tudományos vitában ítéletet mondjak, ezt a tudományos fórumok fogják megtenni, kétségtelen azonban, hogy nem nézhetem nyugodtan és elismeréssel azt a működést, amely olyan szellemet visz a magyar jogtörténet tanításába, amely a magyar jogászi lelkülettől és az általános magyar jogászi gondolkodástól idegen. (Simon András: A jogtörténészekével szemben is idegen! Timonnal szemben is idegen!) Meg kell vallanoml fájdalmasan érintett az a lekicsinylő hang, amellyel a magyar jogtörténet egyik kiváló elhunyt egyéniségének munkásságát lebecsülték. Timon Ákos egyénisége nem kezelhető úgy, mintha soviniszta lett volna, aki csak túlzásokkal foglalkozott és az ő lelkes magyar érzése, amelyet tankönyvében kifejezésre juttatott, nem kezelhető úgy, mintha az a tudományos színvonalról való leszállását jelentené. (Úgy van! a jobboldalon.) Emlékszem arra, amikor Timonnak ez a könyve megjelent és tudom, hogy amikor Timonnak ez a könyve a magyar ifjúságnak, az egyetemen levő ifjúságnak, az első éveseknek kezébe került, milyen óriási hatással volt és azt tartom, hogy a magyar jogtörténetben az olyan kifejezések, amelyek a magyar jogtörténet jelentőségét lelkesen is Aláfestik, méltó helyen vannak, mert ha valaki: a magyar jogász büszkén gondolhat a magyar jogfejlődésre és a magyar jogászi múltra, a magyar jogtörténet tanulságaira. (Úgy van! a jobboldalon.) Ha tehát a t. professzor úr szakítani kíván azzal az iskolával, amely eddig közmegelégedésre működött és ezt azzal kezdi, hogy egy tiszteletereméltó régi proíeszszor működését lekicsinyli, akkor én a magáim részéről azt mondom, hogy nemcsak Timon professzor, aki szavaiban talán igazán sok lelket is öntött és könyvében igen sok ós szép virágos koszorút font a magyar jogalkotó géniuszra, hanem sokkal szárazabb magyar jogászok is olyan álláspontot vallanak, amely merőben ellentétes a professzor úr újító törekvéseivel. (Úgy van! Ügy van jobbfelől. — Simon András: Visszafelé nem lehet történetet csinálni!) Grosschinid Béniről senki sem mondhatja, hogy költői fantáziával dolgozik, de egyike a legnagyobb magyar jogászi elméknek. Grosschmid Béninek olvastam egyszer egy értekezését «Gladstone és az ingatlan zálog» címmel s ebben a nagyszerű művében utal ő arra, hogy az ősi magyar jog, amely Werbőcziben testesült meg, milyen sok hasonlatos ságot mutat, nemcsak az akkori, hanem a ma is hatályos angol joghoz. S amikor ő ezt a kérdést odavetette a közvélemény elé és a tudomány asztalára, akkor érezte azt a kötelességet, hegy ezt a kijelentést ne csak oidadobja, hanem széjjelboucolgatva alapos bizonyítás tárgyává is tegye. így jelent meg az 1928-ik évben az a nagyszerű kétkötetes tanulmánya, amelyet minden magyar jogásznak ismernie kellene és amelyet talán ismer a jogtörténet professzora is. Mondom, talán, mert következtetéseiből az ellenkezőre is lehetne következtetnem. Ez a könyv «Werbőczy és az angol jog» címmel jelent meg. Ennek a munkámak I. fejezete a következő címet viseli: «Több van Werbőczyből, mintsem mibennünk.» Azt érti ez alatt, hogy a mai angol jogban több van Werbőczy bői, mint amennyi van az ősi magyar jogból ia mai hatályos jogunkban. Azt mondja (olvassa): «hogy az 1848 előtti hazai birtokjogi mai angol jog mezején élő valóság alakjában jelennek meg szemeink előtt, mintegy halottaikból feltámadva és a modern lét kereteibe sajátosképpen beilleszkedve.» Azt mondja továbbá (olvassa): «A mai angol jogban, annak intézményei, főképpen pedig jogműveltségi jellemében több van Werbőczyből, mintsem mibennünk. — Amidőn az »angol szöveget forgatom, mintha csak Werbőczyt hallanám.» Ezeket az általánosságban tartott kijelentéseit két köteten át bizonyítja. (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) Azután így folytatja (olvassa): «Az lángol honon kívül egyedül mi magyarok valánk képesek a monarchikus szabad alkotmányt az arra legkedvezőtlenebb illető évszázadokon keresztül is megőrizni. A magyar alkotmány a szent korona elmélete által talán még az angolt is elhomályosító grandiozitású szellemi és nemzeti alkotás.» Ezt nem Timon Ákos mondotta, akit talán túlfűtött a saját 'tárgya iránti lelkesedés; ezt egy olyan magyar jogászi elme mondotta, aki a magyar magánjogban, a legnehezebb jogászi problémákban elmerülő száraz, de világos koponya. Ez azt mutatja, hogy aki belebocsátkozik a magyar jogtörténet tanulmányaiba, aki 30*
