Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.
Ülésnapok - 1927-475
78 Az országgyűlés képviselőházának U75. ülése 1931 március U-én, szerdán. elkészítettem, garmadával kapom a leveleket, amelyekben sürgetnek, hogy miért nincs meg már ez a törvény. Például van olyan postamester, akit 15 év előtt elítéltek és most nem képes egy erkölcsi bizonyítványt kapni, bár abban a városkában ahol él, köztiszteletben áll, ott mindenki becsüli és szereti. Mégis képtelen egy erkölcsi bizonyítványhoz jutni. Itt Budapesten tömérdek olyan exisztencia van, aki díjnoki álláshoz juthatna, iparhoz juthatna, de nem képes iparengedélyt kapni, mert valamikor 15 évvel ezelőtt a törvénnyel valami összeütközése volt. Minden államban soronkívül készítették el ezeket a törvényeket és mindenütt lehetővé teszik, hogy valaki visszatérhessen a társadalomba. A mélyen t. miniszter úrnak két évvel ezelőtt adott Ígérete engem nagyon lekötelezett és én bízó reménységgel vártam és várom ma is, hogy a mélyen t. miniszter úr kegyeskedik ezt a néhány szakaszból álló törvénytervezetet benyújtani. Ha megnézi ebben az irányban a külföldi legislatiot, látja, hogy a rehabilitációs törvény sehol sem komplikált, sehol sem túldimenzionált törvényhozási alkotás és sok embernek kenyerét és becsületét adja vissza. Segítse hozzá ezt a vánszorgó, kínlódó, nyomorgó embertömeget a mélyen t. miniszter úr ahhoz, hogy legalább az állam ne legyen útjában annak, hogy valaki a kenyerét megkereshesse és boldogulhasson. Én csak azért terjesztem elő ezt az interpellációt, mert meg vagyok győződve arról, hogy a miniszter úr gondoskodása tárgyát képezi ez a kérdés. Én csak arra kérem, nyugtasson meg bennünket most már egy közeli terminus megjelölésével, hogy a sok nyugtalankodó, a sok imádkozó ember, aki fohászkodik azért, hogy ez már valaha itt törvénybe iktattassék, megnyugvást találjon. Nagyon kérem a miniszter úr szíves válaszát. Elnök : Az igazságügyminiszter úr kíván szólni. Zsitvay Tibor igazságügyminiszter! T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Igen t. képviselőtársam 1929. április 30-án egy tör vén javaslat indokolását terjesztette elő a t. Háznak, amikor alkalmam volt a magam részéről erre nézve észrevételeket tenni. Akkori válaszomra t. képviselőtársam igen lojálisán indíttatva érezte magát indítványát visszavonni, különös tekintettel arra, hogy én a magam részéről kilátásba helyeztem, hogy ezzel a problémával foglalkozom, sőt, ha az bizonyos stádiumba jut az előkészítések során, t. képviselőtársam részvételét is kérni fogom a tanáeskozások alkalmával. Akkor azt mondottam, hogy egy olyan problémával állunk szemben, amely nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt t. képviselőtársam most is mondja s nem is olyan sürgős, mint azokban a külföldi államokban, amelyekre a t. képviselőtársam utalt. (Zaj. — Halljuk! Halljuk!) Indokoltam ezt azzal, hogy az 1878. évi V. t.-cikkünk, a Csemegi-kódex, sokkal liberálisabb törvényalkotás volt, mint Európának összes büntetőtörvényei és az a rendelkezése, amely a mellékbüntetésekről szól, még ma is sokkal haladottabb szellemű, mint a legtöbb külföldi büntetőtörvénykönyvnek vonatkozó része. Az 1878. évi V. t.-c. tudniillik a mellékbüntetések kiszabásánál időhatárt ír elő kötelezőleg, míg a legtöbb külföldi államban a mellékbüntetések, időhatártól függetlenül mondatván ki, életfogytiglan hatnak és ez a körülmény idéz elő az életben számos elviselhetetlen és valóban méltatlan helyzetet, mert ott megtörténhetik az, hogy valaki 22 éves korában elkövet például egy olyan cselekményt, amelyet mondjuk faluhelyen nem is tekintenének becsületbevágónak, de mert a törvény mellékbüntetést szab hozzá, például a politikai jogok felfüggesztését, vagy egyéb mellékbüntetést, a külföldön például az életfogytiglan kizárná az illetőt abból, hogy a társadalomnak egyenjogú tényezője legyen, noha a főbüntetést már ki is töltötte és így annak a célnak, amelyet a büntetés szolgál, a maga részéről tulaj donképen eleget tett. Nálunk ez nincs így és ezért nem annyira kiáltó szükség a rehabilitációs törvény. Hangsúlyoztam azonban, hogy nálunk is kell ezzel a kérdéssel foglalkozni. Viszont nálunk azért nehezebb ezzel foglalkozni, mert itt nem csak arról van szó, hogy a büntetőtörvénykönyvnek egy nálunk nem létező, de külföldön ismert hiányosságát pótoljuk, (Úgy van! a jobboldalon.) hanem arról a tényről is, hogy nekünk igen sok, — a múlt alkalommal, két évvel ezelőtt ötvennél is több törvényt soroltam fel, nem ismétlem meg— ötvennél is több törvényünkben vannak olyan rendelkezések, amelyek bizonyos büntető ítéletekhez külön szankciókat is fűznek. Ezek a külön szankciók mint mellékbüntetések ráragadnak az elítéltre és ezeknél a törvényeknél a legtöbb esetben már nincs időhatár. Ezek óriási területet ölelnek át és ezeket itt nem sorolhatom fel, mert órákba telnék, míg felsorolnám az ötven és egynéhány törvénycikk címét és azokat a mellékbüntetéseket, mellékkövetkezményeket, amelyek az ítélettel együtt járnak. Ennek az anyagnak terjedelme indokolja, hogy bizony ez nagymértékben nehéz, előmunkálatokat igénylő törvényelőkészítés, amely nem egyedül az igazságügyminiszter hatáskörébe, hanem az összes resszortokat érdeklő összminisztériumi hatáskörbe tartozik. Ez az előkészítés folyamatban is van. A magam részéről állom azt, amit mondtam, s amint a folyamatban levő előmunkálatok abban a stádiumban lesznek, hogy a törvényjavaslatot a törvényhozás elé hozhatom, köszönettel fogom venni, hat. képviselőtársam közreműködik, mert amint méltóztatott mondani, számos adattal rendelkezik. Addig is szívesen venném, ha a most jelentkező konkrét adatokat velem közölné, mert meg kell állapítanom, hogy 1928 előtt magam, mint képviselő és mint nem képviselő számtalan esetről tudtam, ahol nagy panasz tárgya volt a rehabilitáció lehetőségének hiánya. Azóta azonban az újabb időben a belügyminiszter úr kiadott egy rendeletet, amelyben a hatósági erkölcsi bizonyítványok szövegét helyesebben és a rehabilitációs kívánságok részbeni honorálását írta elő, és mióta ez a rendelet hatályban van, mintha apadt volna ezeknek a panaszoknak száma. Ne gondolja azt t. képviselőtársam, hogy ez a körülmény engem most már arra az elhatározásra juttat, hogy ne foglalkozzam a kérdéssel, de méltóztassék megengedni, hogy akkor a magam részéről mégsem látom azt a sürgősséget, hogy ezt a rehabilitációs törvényjavaslatot akár a kartelltörvényjavaslatnak, akár a békebírósági törvényjavaslatnak, akár a múltkor letárgyalt és az előbb oly nagyon kifogásolt, gyorsítást, egyszerűsítést és racionalizálást, de egyúttal jobb igazságszolgáltatást is jelentő javaslatnak : a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló javaslatnak, vagy akár a részvényjogi novellának, vagy akár még igen számos olyan komoly törvényhozási előkészítésnek elébe helyezzem, amelyekre vonaikozólag a Képviselőház előtt elmondott programmbeszédemben kötelezettséget vállaltam. Meg is mondottam egyébként, amikor t. képviselőtársamnak válaszoltam, hogy ezeket a fontosabb alkotásokat a törvényelőkészítés terén a rehabilitáció elé fogom helyezni. Azt mondtam (olvassa) : «Megvallom őszintén, az igazságügyi