Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.
Ülésnapok - 1927-473
20 Az országgyűlés képviselőházának U73. ülése 1931 február 27-én, pénteken. viselőház — a szó szoros értelmében küzd a létért. Most megint kénytelen vagyok Malasits Géza képviselőtársam témái közül egyet előcibálni: a szíjgyártók ügyét. Mióta az automobil terjed, a vidéki szíjgyártóknak igazán nagyon rosszul megy a dolguk, mert kevesebb hámra és nyeregre van szükség. Amikor beszédemet átgondoltam, elhatároztam, hogy ezt szóba fogom hozni azzal^ hogy a i kereskedelemügyi miniszter úr jóindulatát felhívom arra, hasson oda a honvédelmi (miniszter úrnál, hogy a honvédség szükségletét a kisipar útján fedezzék. (Simon András: Hadsereg, csendőrség!) Nem tudtam azt, amit t. képviselőtársam mondott. Mert ha úgy van, amint ő előadta, hogy csak egynéhány embernek, bizonyos elnöknek és barátainak jut a megrendelésből, azt magam sem tartom helyesnek. Azt hiszem, lesz szíves a t. kereskedelemügyi miniszter^ úr ezt köz-megnyugvás okából is megvizsgálni. ígértem, hogy fogok valamit a továbbképző tanfolyamokról is mondani. A továbbképző tanfolyamok a városi iparosság haladását kétségkívül előmozdítják, csakhogy az ilyen tanfolyamoknak semmi hasznát nem veszi a falusig iparosság, hiszen nem áll módjában, hogy a városi tanfolyamot hallgassa, mert nem hagyhatja ott műhelyét, nem élhet kétfelé, mert erre nincsen pénze. Ezért a t. kereskedelemügyi miniszter úr szíves figyelmébe ajánlom azt az intézkedést, vagy eljárást, . hogy vándortanítókat, és pedig gyakorlati tudású vándortanítókat küldjön a falusi kisiparosokhoz, akik a falusi iparosokat műhelyükben keressék fel, lássák el felvilágosítással és gyakorlati tanácsokkal, (Helyeslés.) A kisiparosok és kereskedők síírűn panaszkodnak az üzlet- és boltbérek drágasága miatt. Ezeket a panaszokat én alaposaknak ismerem; alaposaknak ismerem egészen annyira, hogy, mint a közélet embere, innen intézek felhívást a háziurakhoz s arra intem őket, legyenek méltányosak követeléseikben és figyeljenek nagyon is arra a kijelentésre, amelyet itt a népjóléti és munkaügyi miniszter úr tett, hogy tudniillik, ha továbbra is makacskodnak, ha önző követeléseik mellett továbbra is megmaradnak, akkor ezen a téren vissza fogunk térni a kötött gazdálkodásra. A dolog úgy van, hogy minden vagyon, lett légyen az ingatlan vagy ingó vagyon, fizetett vagyonváltságot, egyesegyedül a házak menekedtek meg a vagyonváltság alól. Ezért én azt hiszem, hogy lehet ezzel a kérdéssel foglalkozni. A magam részéről nem szívesen szavaztam meg a kötött fizetésűek adóterhének növelését, de szívesen megszavaznám a városi bérházaknak vagyonváltsággal való megterhelését, melyeknek tulajdonosai az infláció idején úgyszólván semmiből fizették ki adósságaikat. Hangsúlyozom azonban, hogy városi bérházakról beszélek és ezeknek is csupán erről a kategóriájáról. Az így begyűlő összegből egy pénz alapot lehetne teremteni, amelyből azután 2—3% mellett kölcsönöket lehetne adni az építőipar megélénkítésére; természetesen úgy, hogy az ilyen előnyös kölcsönhöz hozzájutók a békebeli házbéreket legyenek kötelesek alkalmazni. Csak így képzelem, hogy megélénkülne az építőipar, mert a mai magas építő- és anyagárak mellett s a mai lehetetlen hitelfeltételek mellett egyszerűen csak adókedvezmények nem fogják az építőipart fellendíteni. De ha már nem teszünk semmit, legalább annyit mindenesetre kötelessége volna a kormánynak megtenni, — és ezt nyomatékosan mondom, habár csak a magam nevében beszélek, semmiféle felhatalmazásom pártom részéről nincsen — hogy végre-valahára adjuk viszsza az építőipar nyugalmát. Adjuk vissza abban a tekintetben; hogy védjük meg a támadásoktól, az ő birtokállománya területére való méltatlan behatolásoktól, szüntessük meg a sokféle engedélyt és mentesítsük a közigazgatási kelletlenkedésektől. Vitatott kérdés az is, hogy fejlődésképes-e a kisipar? Akik erre a kérdésre nem-mel felelnek, azok azt hozzák fel indokul, bogy a kisiparban hiányzik a tőke és tudás, ennélfogva a kisipar nem versenyezhet a nagyiparral. Hát a tömeggyártás tekintetében kétségkívül így áll a helyzet, azonban, mint már előttem szólott képviselőtársaim is említették, ott, ahol az ízlés diktál, ott igenis még maradt elég terület, amelyen a kisipar léte, sőt fejlődése is biztosítható volna. Itt van a mi műbútoriparunk, amely világszerte híres. (Simon András: Es cipőiparunk!) A kisiparosság támogatása indokolt. Nem abból a szempontból, mint előttem szólott t. képviselőtársam mondotta, — akitől világnézleti különbségek választanak el — hanem éppen ellenkezőleg azért, mert a nemzeti és polgári társadalom fennállásának a jólétnek örvendő kisiparosság a legbiztosabb alapja. Nem szabad ezt az értékes osztályt gondozás nélkül hagyni és nem szabad engedni, hogy elproletárosodjék. (Ügy van! Ügy van! a középen.) A törvényjavaslat ezt igenis elő akarja segíteni t. Malasits képviselőtársam, (Malasits Géza: Ha még sokáig így segíti elő» akkor mind éhenhal!) igenis elő akarja segíteni és pedig konkrétumok által akarja elősegíteni. Megtartja a régi segélyezést és gépsegélyt, azonkívül részeltetni akarja a kivitelben és a közszállításokban. (Malasits Géza: Kinek termelnek, azt tessék már megmondani! — Rassay Károly: Komoly talán dolgok ezek, nincs egy fillér sem rá! — Malasits Géza: Amikor a paraszt nem tud ráfot húzatni a kerékre! — Rassay Károly: Csak megmutatjuk, hogy jót akarunk! — Erdélyi Aladár: Ügy-e? Valamikor azt mondtátok, hogy a cseresznyefából minden kikerül! — Malasits Géza: Dehogy kerül ki abból minden! — Erdélyi Aladár: Ugy-e? De volt idő, mikor azt mondták! — Elnök csenget.) A javaslat hatálya alá vonja a háziipari vállalkozásokat is, ellentétben az ipartörvénynyel, amely kivonta hatálya alól ezeket a vállalatokat. Igen fontos ez a, kérdés, mint az előttem szólottak is kiemelték, mert a mi népünk földmívelőnép, tehát időhöz kötött főfoglalkozást űz, úgyhogy ; ez a mellékfoglalkozás, a háziipar, a téli hónapokra csakugyan ráférne. Azt hiszem ezt a mellékjövedelmet még a mi jelszavakat kedvelő köreink sem tudnák kifogásolni. A magyar istenadta tehetséges nép — hiszen látjuk munkabírását, amely csodálatotkeltő az aratásnál — és talán fel is kelthető a háziipar iránti érdeklődése, de csak akkor, ha látja annak valóságos hasznát is. Ezért a háziipari termelést is irányítani kellene, a néphez juttatni magát az anyagot és a munkaeszközöket, és a legfőbb dolog: piacról gondoskodni, (Ügy van! Ügy van!) mert különben a nép elkedvetlenedik és abbahagyná a munkát, ha azt látná, hogy a nyakán szárad az előkészített háziipari termék. A háziiparnak okvetlenül szükséges egységes vezetéséről a t. kereskedelemügyi miniszter úr már gondoskodott, (Farkas István; Azt már
