Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-479

Az országgyűlés képviselőházának U79. ülése 1931 március 11-én, szerdán. 177 bői élünk!) a mezőgazdaság érdekeivel kell elsősorban összehangba hoznánk az ipar és a kereskedelem érdekeit. Ezt, azt hiszem, mindenki természetesnek fogja találni. (Jánossy Gábor: Az is!) De nem veheti viszont a mezőgazdaság sem rossz néven tőlünk, ha édes, nyomorgó testvérét, az ipart is meg kívánjuk segíteni (Jánossy Gábor: Nem is veszi!) és rámutatunk az ipar nagy fontosságára, keressük azokat a módokat és eszközöket, amelyekkel az iparon segíteni és különösen a nagy, számottevő iparososztályt felsegíteni r lehetne, hogy méltóan tölthesse be azt a hivatást, amelyet a nemzet életében be kell töltenie. Nem engedhetjük, hogy a nemzet lakosságának majdnem hetedrészét kitevő iparostestvéreink, akik boldogult Vass József szavai szerint 700 éven át az ország épségének, jólétének, kultúrájának hordozói, viselői és védői voltak, akik ma is a nemzet számottevő elemei, akik verejtékes munkájukkal egymilliárdnál nagyobb összeggel járulnak hozzá a nemzet jövedelméhez, náriákká süllyedjenek alá, amint azt Griger Miklós igen t. barátom bizonyára nem rosszindulatból, nem rosszszándékból, csak a szónoki hévtől elragadtatva mondotta. Kétségkívül nagyon is nyomorult helyzetben van ez a kisiparososztály, de hogy önérzetéről lemondott volna, annak teljesen ellenmond az a körülmény, hogy a legerőteljesebb, a legenergikusabb harcot folytatja létéért és • fennmaradásáért. Annyi öntudat, annyi önérzet, annyi energia mutatkozik meg ebben a küzdelemben, amelyre páriák soha képesek nem volnának. Hogy most ez a kisiparososztály a nagy küzdelemben elfáradva, ereje fogytán a nemzet támogatását kéri, a nemzet áldozatkészségére appellál, azt nézetein szerint^ teljes joggal cselekszi, mert csak parányi részét követeli vissza annak, amit századokon keresztül vérben, dicsőségben és munkában a nemzetnek juttatott. T. Ház! Az iparosodásra minden nemzetnek feltétlenül nagy szüksége van. Elpusztul az a nemzet, amelynek nincs közgazdasági élete, amiint elpusztulnak azok a népek, amelyek ezen az országon keresztülmenve, semmiféle közgazdasági életet nem folytattak. Nemcsak mi ismertük fel, hanem elődeink is felismerték ennek szükségét, s az ipar nemcsak a nemzet közgazdasági, hanem erkölcsi és politikai életében is mindig fontos szerepet játszott. A mi elődeink is felismerték már régen a közgazdasági tudomány művelői által megállapított azt a nagyfontosságú igazságot, hogy egy nép közgazdasági, a politikai és erkölcsi állapotok mellett a nemzeti élet rendszerének emezekével mindig egyenlő és elsőrangú alkotóeleme volt. De mindnyájan tudjuk, hogy nagy történelmi mozgalmak hátterében mindig közgazdasági kérdések is állottak. Méltóztassék csak a római—pun háborúra gondolni, mi állt annak hátterében? Nem ugyanaz-e, ami ma a francia és olasz nemzet közötti viszályt előidézte; a középtengeri hatalom, a középtengeri kereskedés és a világuralomra való törekvés? (Jánossy Gábor: A világháborút is ez idézte elő!) Most jövök erre. A legutóbbi világháborúnak lehetnek bármely más okai, — mint azt vitatják — de bizonnyal ott állt a háttérben az a nagyfokú féltékenység, amely Anglia részéről Németország hatalmasan fellendülő iparát kísérte. De vegyük a legújabbat például: ott van Locarno. Locarno Briandnak és Stresemannak minden zsenialitása és diplomáciai ügyessége ellenére sem jött volna létre, ha ezt a francia és német nehézipar nem követelte volna. Tisztában voltak tehát már korábban is és nem Bukarestben találták fel, — mint azt t. barátom, Fábián Béla képviselő úr állította — hogy a politikai kérdések mellett a gazdasági kérdésekkel is kell foglalkozni. Foglalkoztak már ezekkel réges-régen, a mi elődeink is nagyon jól ismerték ennek fontosságát. Hogy ennek ellenére nálunk nem alakulhatott ki az ipar s nem fejlődhetett olyan nagyra, mint amilyenné a viszonyok adottságánál és az ország nagyon is alkalmas geográfiai fekvésénél és kincseinél fogva fejlődni kellett volna, annak okát, azt hiszem, bővebben nem kell fejtegetnem. (Jánossy Gábor: A négyszázéves Habsburg-uralom!) Mielőtt azonban ezekre az okokra is rámutatnék, inkább arra mutatok rá, hogyan fejlődött olyan hatalmassá az osztrák ipar. Az osztrák ipar ezt a nagy fejlődését elsősorban Mária Teréziának köszönheti, annak a császárnőnek, akiért mi életet és vért áldoztunk és akinek trónját megmentettük. (Jánossy Gábor: Meg is kaptuk érte jutalmunkat!) Mária Terézia 1749-ben kiadott rendeletének első szakasza úgy hangzik, hogy büntetés terhe alatt tiltva van, hogy az országba bármily idegen szövetet behozzanak. Második szakasza 200 arannyal bünteti azt, aki idegen szövetből csináltat magának ruhát, (Jánossy Gábor: Most is be kellene hozni! — F. Szabó Géza: Ezt átvehetnők!) egy másik szakasza három hónapi börtönnel és iparengedélyének elvesztésével bünteti azt az iparos, aki idegen szövetből mer ruhát készíteni, (Jánossy Gábor: Megszavazom!) a hatodik szakasz pedig egészen őszintén bevallja, hogy mi ezt mind azért csináljuk, hogy a pénz itt maradjon bent az országban. Ha mi ezeket a rendelkezéseket be tudnók csempészni, illetőleg nem is kellene becsempészni, hanem egyszerűen bevennők ebbe a javaslatba, milyen hatalmas ipaxt tudnánk mi itt teremteni! Hiszen mit jelentett Mária Terézia iparfejlesztési politikája? Semmi mást, mint amire mi is törekszünk, hogy nyersterményeinket itt ebben az országban dolgozhassuk fel és ne vigyük ki úgy, mint a szűcsök legutóbbi közgyűlésükön is panaszolták, hogy a múlt év folyamán 16 millió pengő értékű nemesített báránybőrt vittek ki ebből az országból, amely ha ittmaradt volna, hány száz meg száz munkáskéznek adott volna munkaalkalmat, és a pénz is ittmaradt volna. Végzetszerű ez ország iparának fejlődésére, hogy éppen magyar urak voltak azok, — legalább is néhányan — akik az osztrák ipar fejlődését elősegítették. A 18. század közepe táján találták fel Angliában a fonógépeket, vagyis, hogy kézzel végzett fonás után áttértek a fonógépek alkalmazására és géppel font fonálból készítették a szöveteket. Anglia akkor halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a fonógépek kivitelét. S mi történt? Éppen egy gróf Batthyány, a mi követünk Londonban, csempészte be az első fonógépet Ausztriába, s egy báró Vay volt az első, aki fonógyárat létesített — nem Magyarországon, hanem Ausztriában. Ezzel szemben azonban megvigasztalt bennünket II. József, aki nagy elismeréssel adózik a magyar nemzetnek, amikor azt írja az ő császárnő mamájának (olvassa): «Járjunk be minden országot a földtekén, és mondja meg va26"