Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-478

Az országgyűlés képviselőházának 478. getve mindent, ami szép volt és kedves volt és ami az életnek értéket adott. Ki kell menteni a magyar iparostársadalmat abból a mocsárból, amelybe a nyomorúság a kisiparosságot elsüllyeszteni készül és ha közmunkák kreálásáról általában szó esik, úgy én örömmel üdvözlöm a javaslatnak ezeket a rendelkezéseit, amelyek a magyar kisiparos társadalmat fokozottabb mértékben kívánják a közmunkákban és a közszállításokban részesíteni. T. Ház! Ha most arról esik szó, hogy tulajdonképpen mi a nyomorúság előidéző oka, akkor több más képviselőtársammal együtt én is az adót említem meg elsősorban, azt

#

az adót, amelyet jó pár esztendővel ezelőtt a jólkereső iparosra szabtak ki. De ez a kereset azóta a felére esett, vagy még azon is alul marad, az adó azonban — pénzügyi nyelven szólva — rögzítődött. Ezt nem szabad nekünk, t. Ház, változatlanul meghagynunk. Alkalmazkodni kell a viszonyokhoz és kell, hogy az adózás mértékének megállapítása pénzügyi hatóságaink fokozottabb gondoskodása tárgya legyen. Még egy volna a fontos. A kormány kiad megfelelő intézkedéseket, amelyek azután a gyakorlatban nem válnak be úgy. Valahogy elsikkad közben az a szellem, amely a javaslatokat és az intézkedéseket szülte. A kormánynak arra az intézkedésére célzok, amely nem is olyan régen látott napvilágot, amely a segéd nélkül dolgozó iparost mentesítette a forgalmi adó alól, az egy segéddel dolgozót azonban már nem. Mármost milyen eseteket teremt az élet? A segéd nélkül dolgozó iparosnak véletlenségből akad párnapi sürgős munkája és felfogad egy kisegítő segédet, vagy a segéd nélkül dolgozó iparoshoz nap-nap mellett könyörögni jár pár munkanélküli segéd, hogy legalább néhány napra vagy hétre vegye fel, mert már abszolúte nem tud keresethez jutni. Jó szíve sugallatára hallgatva, az iparos felveszi a segédet. Es mi az eredmény? Véletlenül, — mert mindig véletlenül történik — de tényleg éppen akkor jelenik meg a forgalmiadóellenőr, aki nagy meglepetéssel konstatálja, hogy íme, a segéd nélkül dolgozó iparos^ segéddel dolgozik. Rögtön jön a, forgalmiadókivetés, és vannak értesüléseim, amelyek szerint az alsófokú hatóságok túlbuzgósága azután egész esztendőre a forgalmi adó alá vonja az illető iparost. Nagyon szeretném, ha a kereskedelemügyi miniszter úr és a pénzügyminiszter úr méltányolnák a kisiparosság helyzetét és talán nem volna az állampénztár számára nagy megterhelés, ha nem állítanának határt az egy segéddel dolgozó iparosok forgalmi adójának elengedése elé. Azt hiszem, ma már a segédekkel dolgozó kisiparosság is olyan kevés forgalmat reprezentál, hogy annak adóját már szociális, de politikai szempontból is el lehetne engedni. Mint másik nagy, nyomasztó terhet, amely az iparosságra nehezedik, az Országos Társadalombiztosító Intézet terheit említem fel. Ez a túlméretezett intézmény a maga nehézkes, lassú intézkedéseivel szerény véleményem szerint hovatovább nem társadalombiztosító, hanem társadalomnyugtalanító intézetté válik. Az a szép és magasztos eszme és elgondolás, amely pár évvel ezelőtt a Társadalombiztosító Intézetet szülte, úgylátszik, csak megalkotásakor érvényesült, működésében imár nem, pedig, ha a kereszt, amelyről elsikkadt a glória, nem fog többet vigasztalni és felemelni, hanem hordozóinak csak kínzójává válik és ha az a jogosan KÉPVISELŐHÁZI KAPLÓ, XXXIY, „ ülése 1931 március 10-én, kedden. 167 járó gyermekágyi segély fél esztendő mulya még mindig nincsen ott, annál^ a családnál, amelynek családfője annak idején befizette verejtékesen szerzett keresetéből a Társadalombiztosítót megillető filléreket, ott súlyos szervezeti hibáknak kell lenniök. Egyetlenegy ilyen esetnek sem volna szabad előfordulnia, pedig többről hall az ember, mint amennyit én itt felemlítek. A Társadalombiztosítót elvégre nem rideg üzleti szellemben kellene fenntartani; a Társadalombiztosítóban mégis jobban kellene. érvényesülnie a társadalmi szolidaritás érzésének ápolására irányuló akaratnak, mint amennyire ott tényleg érvényesül. Mert csak arról hall az ember, hogy deficittel dolgozik, hogy a deficitet el akarják tüntetni, arról azonban még sohasem hallottam, hogy olyanná akarják tenni ezt az intézményt, hogy az közszeretet tárgya legyen. Már pedig egy társadalombiztosító intézet, ha nem közszeretet tárgya, hivatását nem is tudja betölteni. A kisiparosság ma különben is aránytalanul sok terhet visel és aránytalanul* kevesebbet kap cserébe, mint amennyit befizet.Igen jogos tehát az elkeseredés a Társadalombiztosító terhei ellen. A harmadik nagy sérelem, r amelyet szóvá akarok tenni a kisiparosság részéről, a hitelkérdés megoldása. Ma az a helyzet, hogy van egy szövetkezet, az löksz., amely Budapesten az ipari érdekek istápolására alakult és kölcsönöket folyósít. Azt hiszem, hogy Budapesten anyagi tehetségekhez képest megfelelőleg érvényesülni is tud, vidéken azonban már a távolságnál fogva sem tudja betölteni ezt a szerepet. Okvetlenül szükséges, hogy decentralizált fiókintézetei vagy szervei legyenek az löksz.nak, amelyek olcsó közvetítéssel, de el tudják látni a vidéki kisiparosság hiteligényeit is. Mert a múltban az volt a helyzet, hogyha egy vidéki iparos kölcsönt akart az Ioksz.-tól, levelezett egy ideig, elköltött pár pengőt, aztán annyi garanciát kértek szüleitől, apósától, anyósától, hogy a végén az az iparos rájött arra, hogy a helybeli intézet nem kisebb^ garanciával ugyan, de sokkal kisebb utánjárással és szekatúrával fogja azt a hitelt nyújtani, amelyet az Ioksz.-tól remélhet. Az löksz, vidéki kirendeltségein túl feltétlenül szükségesnek tartom a magam részéről az ipartestületi reformot is. Örömmel értesülök róla, hogy a reform maga már az érdekeltségeknél fekszik és bízom benne, hogv az érdekeltségek hozzászólása után megfelelő formában, rövidesen idekerül ez a reform a Ház elé és ezzel újabb tanújelét adja a Ház az iparos érdekek védelmének. T. Képviselőház! Nem szándékozom tovább igénybevenni <a Ház türelmét igénytelen személyemmel szemben, (Halljuk! Halljuk!) azért befejezem beszédemet azzal, hogy nekem az a homályos sejtésem, hogy talán túl vagyunk már a gazdasági krízis mélypontján (Petrovácz Gyula: Adja Isten!) és hogy nemsokára mutatkozni fognak a javulás jelei. Szeretném éppen az iparfejlesztési törvényjavaslat tárgyalása során ezt a reményt átplántálni minden kisiparos csüggeteg szívébe, hogy reménye újjáéledjen és akarata saját TOSSZ sorsával szemben kemény daccá erősödjék, mint tűzben az acél, hogy tudjon úgy tenni, amint ma minden igaz magyar embernek tennie kell: panasztalan ajakkal és összeszorított fogakkal tűrni, bízni és csak hinni egyre növekvő nagy reménységgel a magyar iparnak, a magyar életnek újjászületésében és örökkévalóságában. 25