Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-478

166 Az országgyűlés képviselőházának U78. ülése 1931 március 10-én, kedden. értékének leszállításáról szóló törvényjavaslatot, azzal a kéréssel, hogy azt kinyomatni, szétosztatni és előzetes tárgyalás és jelentéstétel végett szintén a pénzügyi bizottsághoz utasítani méltóztassék. (Helyeslés.) Elnök: A Ház a javaslatokat kinyomatja, szétosztatja s mindkét javaslatot tárgyalás végett a pénzügyi bizottsághoz teszi át. Szólásra következik? Gubicza Ferenc jegyző: Tóth Pál! Tóth Pál: T. Ház! A szőnyegen lévő törvényjavaslat vitája egyre szélesebben hömpölyög, bizonyítékául annak, hogy az a meleg szimpátia, amely az egyre szegényedő ország lakóiban az ipari érdekek iránt megnyilvánul, nem a lelkesedésnek gyorsan múló szalmalángja, hanem állandósulni igyekvő, mélyebb érzelem. De striglis, quae non sunt — mondotta egykor a bölcs király — nulla quaestio fiat. Hogy mégis a vita folyamán a Háznak e díszes csarnokában^ szó esett iparellcnes hangulatról, azt mutatja, hogy ha szórványosan is, talán csak a gyűlöletpolitika kortesfogásaként, de mégis mutatkozott az úgy, mint az ingovány pislákoló tüze a sötét éjszakában, mert igazán sötét éjszakában tapogatódzunk ma is, mi elárvult magyarok, akiknek feje felett fekete felhők gomolyganak, lábunk alatt vakondokmunka tör a nemzeti gondolat ellen, (Ügy van! Ügy van!) körülöttünk pedig viharzik a levegő és félelmetes erővel tör ^gazdasági védbástyáink ellen a keleti szél. (Ügy van! Ügy van!) Ezekben az időkben nem könnyű feladat kormányozni és vezetni egy országot, hogy azonban a vezetésre elhivatottak éberen vigyáznak, annak egvik tanúságtétele éppen a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslat, amely a közös vámterület idején csenevészül maradt iparunkat iparkodik megerősíteni. A honi ipar szegénységéről sok szó esett a vita folyamán, én azonban most nem szándékozom a gyáriparról beszélni, amelyet különben a magam szerény megítélése szerint nemcsak világviszonylatban, hanem a magunk kis szükségletei szempontjából is nagyon , gyöngének tartok, azért mégsem hallgathatok azokról a szomorú impressziókról, amelyeket az ember szerez akkor, amikor a magyar gyáripar. elégtelensége ütköziik elénk. A Nagy-Alföld rónáin száz és száz kilométereket fut velünk a vonat, míg valahol a látóhatár szélén feltünedezik egy-egy nagy gyárkémény homályos sziluettje. Az Alföld mammutfalvaiban, városaiban, 30^ 40 ezer lakosú városokban, az alig néhány munkást foglalkoztató téglagyár, vagy — nem szatírát akarok mondani — egypár szikvízgyár jelképezi, reprezentálja a magyar gyáripart, pedig ez a körülmény, ez a helyzet sok nyomorúságnak szülőanyja, mert ha volna megfelelően decentralizált iparunk az Alföldön, akkor az a sok mezőgazdasági munkáskéz, amely hihetetlen olcsó munkabérek mellett állana a téli időszak alatt rendelkezésre, nem heverne felhasználatlanul. Igaz, hogy valamikor, amikor talán még az igények is kisebbek voltak, amikpr talán nagyobb karéj kenyér is jutott osztályrészül egy-egy magyar embernek, a nyári keresetből futotta a téli hónapok szükségleteire is, ma azonban a változott viszonyok mellett nekünk nem szabad tétlenül néznünk, hogy a téli hónapokban a mezőgazdasági nuunkásság ölhetett kézzel ül odahaza; keresne munkát, de sehol sem talál. A decentralizált gyáripar talán tudna ezen is segíteni. Hogy mit jelent egy-egy kis gyár egész vidékek népességére, arra én a magam kerületéből felhozom példaképpen a bekésszentandrasi i állami keleti szőnyegszövőgyárat, amely mindössze 80 munkást, nem is munkást, hanem munkásleányt foglalkoztat, akiknek — csak a minimumot mondom — heti 8 pengő munkabérük van, ez a 8 pengő azonban a tél szűkös viszonyai között elégséges ahhoz, hogy fenntartsa a munka nélkül maradt családfővel együtt az egész családot. Sajnálom, hogy a kereskedelemügyi államtitkár úr nincs jelen, szerettem volna figyelmét közvetlenül felhívni arra a szomorú körülményre, hogy talán a takarékosságnak rosszul értelmezett formája az, hogy ezt az állami üzemben lévő kis gyárat január folyamán «leszanálták» — hogy ezt a szokásos kifejezést használjam — és a 80 munkásból elküldöttek hatvanat, akik pedig csak 8 pengőt kerestek hetenként. Maga a gyár rentábilis volt, mert a szőnyegeket rendes haszonnal mindig el tudta helyezni, úgyhogy nincsenek^ is felhalmozott készletei. Ez a munkáselbocsátás 60 kis leányt érintett, de érintette a munkásleányok családját is. Természetes, hogy most kétségbeesve szaladgálnak segítségért és amikor az illetékes minisztériumban érdeklődtem, akkor értesültem, róla, hogy a földmívelésügyi miniszter fennhatósága és égisze alól ez a gyár átkerült intézkedés szempontjából a^ kereskedelemügyi minisztériumba; Hogy tehát a háziipar együtt legyen, ez a gyár is a kereskedelmi miniszter úr fennhatósága alá került. Megkértem volna a t. kereskedelemügyi miniszter urat, hogy reparálja ezt a sérelmet, aminek reparálása részben már meg is történt, mert 20—80 munkásleányt visszavettek, de én nagyon szeretném, ha a reparálás^ teljes mértékben megtörténhetnék, es ez a gyár, amely 80 munkásleányt tudott foglalkoztatni, szanáltatnék olyan értelemben, — mert ennyi pénzt okvetlenül elő kellene teremteni — hogy legalább télen tudjon dolgozni s ha már nincs pénz az állandó üzembentartására, úgy inkább szüneteljen a gyár nyáron. (Helyeslés.) T. Ház! Nem akartam a gyáriparról beszélni, s csak önkénytelenül jöttek a szavak ajkamra, amikor ezeket elmondtam. En a gyáriparról való gondoskodást a közeljövő feladatának tekintem ugyan, de most arról akarok szólni, ami égető feladat, amiről úgyszólván csaknem minden képviselőtársam megemlékezett, tudniillik szólni akarok azokról az elszegényedő, eladósodó, munka nélkül tengődő kisiparosokról, akiknek érdekében a vita folyamán már annyi szó esett. Amikor ezt teszem, lelki szemeim előtt megelevenedik egy sokat látott kép. Előttem van az ipartestületi székház ünnepi díszben, telve ünneplő iparosokkal. A falakról szép, díszes selyemzászló csüng alá. amelynek minden szál öltéséről a hazafias érzés sugárzik szét. Ezeken a díszes selyemzászlókon ma láthatatlanul ott éktelenkedik a viharzó óceánon bajbajutott hajósok három nagy vészbetűje: S. 0 S, «mentsétek meg lelkeinket.» A kisiparosoknál, t. Ház, tényleg lélekmentésről van szó. Valamikor nem is olyan régen, a kisiparosság megközelíthetetlen volt a nemzetközi felforgató eszmék befogadása számára. A kisiparostársadalom csupa hazafias egyesületnek volt tagja, és napi elfoglaltsága mellett ideje jutott a kultúra művelésére is. «Istenért és hazáért», ez volt a jelszava s a munka mellett dal fakadt. De ma elhalt a nóta a kisiparos ajakán és az apró műhelyekben csak gond és nyomorúság tanyázik. Az eladósodott ipari székházakban pedig a kommunizmus miazmás lehellete párádzik a színehagyott selyemzászló körül, elnyeléssel fénye-