Képviselőházi napló, 1927. XXXIII. kötet • 1931. január 14. - 1931. február 26.

Ülésnapok - 1927-458

Az országgyűlés képviselőházának 4-58. ülése 1981 január hó 28-án, szerdán, 81 árát, — nem az értékét, hanem az árát, — a kereslet és a kínálat egymáshoz való viszonya szabja meg, ugyanakkor megtartja ezt a törvényt egy területen, a munkásokkal szemben, akik a közszabadság hiánya miatt ma tarthatatlannak mondható magyar helyzetben ki vannak szolgáltatva a magyar kapitalizmusnak. A niunkab áralakulás szempontjából megtartják Ricardo elméletét, sőt fokozzák és igyekeznek a gyakorlatban olykép átvinni, hogy ipari tartalékseregeket képeznek, a munkások elbocsátásával gondoskodnak arról, hogy necsak a gyárakban dolgozzanak a munkások, hanem a gyárak kapuit is döngessék megfelelő számú munkanélküliek és ezzel szorítsák lefelé az árakat. A munkabérek és a középosztályt is érdeklő fizetések megállapításánál meghagyják Ricardo polgári közgazdásznak klasszikus tételét, az árak alakulásánál azonban ezt igyekeznek kiselejtezni. A kartellek urai nincsenek tekintettel a világpiacra, a világpiac versenyére, a kínálat és a kereslet egymáshoz való viszonyára, ez őket nem érdekli, ők összeülnek a zöld asztalnál és a profit szempontjából számítják ki valamely árúcikknek, vagy termeivénynek árát és ezt azután diktálják a fogyasztóknak. A munkabérekkel szemben viszont a leglelketlenebb sivársággal alkalmazzák Ricardo elmé. letét és ha sok.a munkakínálat, akkor leszorítják a munkabéreket. Ott már nem számolnak azzal, hogy mennyi az életszínvonal fenntartására szükséges Összeg, mennyit keli keresni ahhoz, hogy a munkás fizethesse házbérét ruházhasa és élelmezhesse önmagát és családját és hogy egy kevés kultúrában is részesedjék. Ezt nem számolják, hanem azt számítják ki, hogy mennyien döngetik kívül a kapukat, mennyien kínálják olcsóbban munkaerejüket és ehhez szabják a maguk gyalázatos éhbéreit. Így kell neveznem, mert más kifejezés erre nincs. Látjuk tehát, hogy kétféle alapon akar berendezkedni és akar dolgozni a magyar ipari kapitalizmus és főképpen a kartell. T. Ház! A munkabérekben semmiesetre sem jelentkezik az a konjunktúra, amely talán feltételezhető az árak alakulásánál. Tessék csak meghallgatni, hogy milyenek a munkabérek nálunk és milyenek máshol. Csak rövid néhány adat. Egy nemzetközi kimutatás szerint, — Licfniann német statisztikus szerint — a reálbérek 1929-ben a londoni színvonalat száznak véve alapul Amerikában 191-es, Kanadában 150-es, Ausztráliában 143-ias, Dániában 104-es, Svédországiban 101-es, Angliában, mint említettem 100-ias, Hollandiában 85-ös, Argentínában 82-ős indexszámot mutatnak. Magyarország ezekben a statisztikákban nem szerepel. A magyar kormány a statisztikai adatszolgáltatásnál mindig tekintettel van ama, hogy a magyarországi sanyarú viszonyok vadahogy le ne lepleződjenek. Bizonyára minden oka megvolt a kormánynak arra, hogy a munkabérstatisztikához a magyar adatokkal ne j áruiion hozzá, de talán nem is járulhatott volna hozzá, mert még odáig sem tudtunk elérni, hogy a kormány a mágia statisztikai intézményeivel szociális statisztikát csinálhatott volna. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Nincs tehát szociális statisztikánk, csak az van, amit a szakszervezetek saját használatukra, saját szorgalmukból gyűjtenek össze és dolgoznak fel, de valószínű, sőt magyar adatokkal igazolható, hogy a magyar ipari munkásbérek még csak meg sem^ közelítik a nyugati ipari államok, — sőt talán nem is egészen helyes ez a kifejezés, mert hiszen Dánia nem mondható ipari államnak — helyesebben a külföldi államok béreit. (Esztergályos János: Különösen, ha Ozdot nézzük!) A magyar munkásság régen leszokott arról, hogy olyan életszínvonalat igényeljen, amilyen az amerikai munkásoknak van, ahol az angol százas indexszámhoz viszonyítva a bérindex 191. Nézzük azonban meg; a magyar számokat, amelyek azt mutatják, hogy például az asztalosiparban az órabérek a háború előtt átlagban 68 aranyfillért értek el, ezek 1930-ban 66 pengőfilléresek voltak. A szabóknál -- itt csak a legeUŐrendű munkásoknak, az úgynevezett munkás-arisztokráciának számadatai szerepelnek — 92 fillér helyett ma 52 fillér az órabér, a kőmívesnél 82 helyett most 76, a gyári napszámosnál azelőtt 50, most 46, a gyári munkásnő a háború előtt keresett 41 korona-fillért, most keres 26 pengő-fillért, a gyáripari szakmunkások órabére volt 106 aranyfillér, most 92 pengőfillér. Átlagban vannak indexek, amelyek 54 és 63 százalék körül, mások 92 és 86 körül mozognak stb. De ha most ezt átszámítjuk a bér vásárlóértékére, — mert ott is van differencia a háborúelőttiíhez képest — akkor azt látjuk, hogy a bádogos keresetének indexszáma a megélhetés szempontjából 65'9, az asztalosé 64, a szabóé 36'5, a kőmivesé 67*1, a gyári napszá; mosé 62, a gyári munkásnőé 41*5, a gyáripari szakmunkásé, például a lakatosé 67 százalék. Idáig süllyedtek tehát le az ipari munkabérek. De még nem vagyunk készen, mert az ipari kapitalizmus a számára kedvező konjunktúrát, illetve az ipari dekonjunktúrát kihasználva, igen alaposan és igen lelketlenül még mindig azon mesterkedik, hogy a béreket még lejjebb nyomja és a kormánynak és a törvényhozásnak nincs szava, nincs intézkedése és nincs érdeklődése e kérdések iránt, még annyi sem, hogy hozzájárulna egyszer ahhoz, hogy egy szociáldemokrata ilyen irányú indítványt itt a Képviselőházban megokolhasson. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) A képlet, amely a gazdasági életben felállítható a számadatok, tehát az aritmetika alapján, amivel vitatkozni azt hiszem, nem igen lehet: egyrészről drága árak, csökkent fogyasztás* másrészről kevesek számára milliós jövedelmek és a dolgozó tömegek számára koldusbérek, olyanok, amelyekből még a kenyeret sem lehet megvásárolni. Ez a kartellek működésének mérlege, t. Képviselőház, és ez a mérleg szükségessé tenné azt, hogy a kormány most már erélyes kézzel, komoly, nagy elhatározással nyúljon hozzá a kérdéshez és igyekezzék nemcsak olyan rendszabályokat létrehozni, amelyek a kartelleket legalizálják és a kartelleket védelmezik, hanem olyanokat is, amelyek védik ta fogyasztót, védik a munkást, védik a munkát, a munka értékét és védik magát az államot. A kartelleknek ez a működése hozott létre az egész magyar gazdasági életben olyan áthidalhatatlan diszparitást, amely a mai magyar gazdasági összeomlásnak az egyik oka: diszparitást az árak és bérek között, a kereset és a megélhetés között. El kell ismerni, hogy ez igen veszélyes mértékben áll fenn. Mi hozta ezt létre, mi bátorította fel a kartell urait arra, hogy ezt létrehozzák! A kormány népellenes és antidemokratikus magatartása és> a törvényhozás teljes érzéketlensége a közérdek és a munkásérdekek szempontjából. Tulajdonképpen az állam a legnagyobb kartell. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Az állam fel akar lépni a kartellek ellen és maga a legnagyobb kartell, hiszen a legtöbb monopóliumnak a tulajdonosa