Képviselőházi napló, 1927. XXXIII. kötet • 1931. január 14. - 1931. február 26.
Ülésnapok - 1927-468
Az országgyűlés képviselőházának 4-68. fejünkét, hogy miképpen lehet gépeket, rendszereket, beosztásokat, organizmusokat létesíteni mindig abból a célból, hogy valamely produktum létesítéséhez mennél kevesebb embert vegyünk igénybe. Én egy ilyen elgondolást helyénvalónak találok a prairieken, helyénvalónak találok ott, ahol nagy hiány van munkaerőben, oda küldöm tehát ezt az elgondolást. A racionalizálás magyarul nem egyéb, mint a gyárnak olyan módon való üzembentartása, hogy, ha eddig 100%-ban tartott munkásokat, ezt a 100%-ot leszállítsa 80-ra és 70-re. A Bedeaux-rendszer, amelyen most kapva-kapnak a nagyüzemek, egyebet nem szolgál, mint, hogy a létezett munkáslétszámnak egynegyedét tegye feleslegessé. Ezek a berendezkedések a kapitalizmusnak lehetnek javára, de kétségtelenül kárára vannak a munkásoknak, kárára vannak nemcsak a fizikai, hanem a szellemi munkásoknak is, mert minden munkanemben ugy vagyunk vele, hogy egy bizonyos számú fizikai munkás mellett egy bizonyos számú szellemi munkás is megtalálja a maga kenyerét. Ez a kettő tehát szoros összefüggésben van; a fizikai munkások elbocsátása maga után vonja a szellemi munkások elbocsátását is. Ezt a kérdést tehát méltóztassanak úgy tekinteni, hogy itt a fizikai munkás és a szellemi munkás nem áll egymással szemben, hanem közös sorsuk van. Gondolok főleg azokra az egyszerű és — hogy úgy mondjam — irodai munkát végző egyénékre, akiknek a sorsát a legszegényebb f-zík^l munka« sem Mgyplhcti. (Helyeslés) "T. Képviselőház! Ennek a Bedeaux-rendszernek meghonosításával foglalkoztak a gyárak és valamiképpen nem értették meg, hogy a munkásság szembefordul ezzel az elgondolással, pedig annyira világos és annyira helyes a munkásság álláspontja minden ilyen racionalizálásnál és Bedeaux-rendszerre való törekvésnél, hogy az igazolásra nem is szorul. A munkások az én megítélésem szerint a legutóbbi időkben, — esztendőket értek ez alatt — a maga kötelességét ia gazdasági és ipari életben maradék nélkül teljesítette. Egészen kivételesen találkoztunk sztrájkokkal s ha ezeknek a sztrájkoknak eredetét és lefolyását vizsgáljuk, akkor végeredményben megállapítást nyer, hogy azok nem a imunkások gazdasági érdekeinek szolgálatában állottak, hanem megrendezett sztrájkok voltak, amelyeknek az volt a célja, hogy bizonyos többtermelés árai tarthatók legyenek. Nem egyszer maga a kapitalista, nem egyszer maga a szénbánya rendezteti meg a sztrájkot, mindenféle apró presztízs- és fegyelmi sérelmekkel Összekapcsolva, hogy a maga produktumait, amelyeket már a gyár udvarán, vagy pedig az aknák száján, elhelyezni nem tud, ideje legyen elhelyezni. Ezeknek a sztrájkoknak jogösultságát,valahányszor^ arról van szó, hogy a munkás kenyerét biztosítsa, a magam részéről elfogadom. A gazdasági életben megállást nemcsak ez az egy tényező teremthet, mert tényleg, a munkás a maga sztrájkjával a gazdasági életben megállást teremthet, hanem megállást teremthet maga a tőke is, amikor amerikázik, amikor a tőkés az én megítélésem szerint nem a tönkremenetelének határán fog ahhoz, hogy tőkéjével visszavonul és nem vesz részt a gazdasági termelésben, hanem visszavonul azért, mert az ő egyéni és önző megítélése szerint nem fizeti ki magát a termelés. Mikor ezzel találkozom, hogy «nem fizeti ki magát» s megvizsgálom ennek értékét és tartalmát, nem egyszer azt találom, hogy: a termelés nem hoz 15—20 ^-ot, tehát nem érdemes a termeléssel foglalkozni. ülése 1981 február 19-én, csütörtökön. 367 Nem fogok itt speciális adatokat felsorolni. Nagyon jól méltóztatnak tudni, hogy a vita során úgyszólván minden tömegtermelési cikknek az árkalkulációjáról szó volt itt. A mai napon is többszörösen szó volt arról: miként alakultak a téglaárak, a cementárak stb. En csak rámutatok arra, hogy azoknak a közgazdasági tényezőknek, akikre inkább azt merném mondani, hogy üzleti tényezők, akik vitába szálltak a Képviselőházban történt és statisztikai alapon idehozott megállapításokkal, ebben a vitában nem sikerült az álláspontjukat igazolniok, csak hplmi szépséghibákat tüntettek el. Mikor például Gaal Gastontól a rúdvasra vonatkozó adatokat hallottuk itt, ezzel szemben az érdekelt kartellek igazolási eljárást indítottak, de ez nem sikerült, cmert konkrét megállapítást nyert, hogy míg a rúd vasnak, a betónvasnak, a páncélvasnak, amely ma a legkeresettebb nyersanyag, a világpiaci ára 12 fillér kilogrammonként, addig idehaza, belföldön 27 fillér annak kilogrammjaAmikor ilyen számokat látunk # és. ilyen szamokkal vagyunk kénytelenek bírálatunk gyakorlásánál dolgozni, akkor kénytelenek vagyunk megállapítani, (hogy itt nemcsak hibák vannak, hogy itt nemcsak szabályozás szükséges, hanem itt r valósággal megrendszabályozásra van szükség, mert ezek olyan viszszaélések a gazdasági életben, amelyeknek a következményei kihatnak a legkisebb ember kenyérére is. ;;.' Mi az a kartell tulajdonképpen? Kezdetben elindult mint egyéni cég, később lett belőle társas cég, azután lett belőle részvénytársaság és ma megint vett fel egy új nevet: lett belőle tőkekoncentráció. Ezekkel a dolgokkal találkoztunk már a múltban is, csak más nevük volt. Régebben hívták trösztnek, ringnek, szindikátusnak és hasonló nevekre hallgatott, ma hívják kartellnek és nem egyéb, mint kevés erősnek összebeszélése, szövetkezése sók gyenge ellen; még hozzáteszem, hogy kevés és megszervezett erősnek harca a sok és szervezetlen kicsi ellen. Ebben a harcban könnyen adódik a győzedelem, mert hiszen az ehhez a győzedelemhez szükséges legerősebb és legélesebb eszköznek birtokában van a kartell, mert tőkeerejénél fogva minden versenyt megbír. A mi közszállítási szabályaink olyanok, hogy szóba sem kerülhet bármilyen igyekvő és törekvő iparostársaság, még ha szövetkezik, akkor sem, mert hiszen a feltételek olyanok, hogy azok a kötbérek, bánatpénzek, amelyeket előírnak egy-egy pályázatnak a kiírása alkalmával, olyan tetemes összegeket involválnak, hogy a kartell a jelentkezők közül egymaga marad, mert a többi törekvő ezeket a nehéz bánatpénzeket nem tudja lefizetni, ilymódon a versenyben egyáltalán szóba sem kerül. Így kerül a munka harmadik és negyedik kézbe. A tőke dönti el a kérdést. Éppen abban van a mi gazdasági életünk legnagyobb szerencsétlensége, hogy ez a kétlényeges faktor^ -^ amely nélkül termelés nincs — a munka és a tőke teljesen eltolódott. A tőke a maga súlyában és hatalmában megerősödött, a munkás a maga jelentőségével úgyszólván eltűnt, pedig az én megítélésem, az én emberi megítélésem szerint, ha a termelésnek ez a két tényezője van, akkor az első sorba a munkást teszem, mert minden érték, amely ezen a földön azon kívül van, amit az Isten ide teremtett, tehát á terméj szeti kincseken kívül van, egyedül az ; emberi ! ész és az emberi munka eredménye. Más érték , nincs a kerek földön. A tőké nem tud munkást szülni, — hogy úgy mondjam — de a munkás 54*