Képviselőházi napló, 1927. XXXIII. kötet • 1931. január 14. - 1931. február 26.

Ülésnapok - 1927-463

242 Az országgyűlés képviselőházának 4-6S. ülése 1931 február 6-án, pénteken. kell szabadítanunk, bogy a mobil tőkeképződés bekövetkezzék. Ez sokkal fontosabb. Ha majd az egész vonalon visszatér a vállalkozási kedv, ha a legkisebb embertől a legnagyobbig mindenki biztos tudatában van annak, hogy az államhatalom garantálja azt, hogy neki meglegyen az érvényesülési lehetősége, amikor kilép az érvényesülés, az érdekharc porondjára, akkor ugyanazokkal a feltételekkel tud vállalkozni, mint a társulati vállalat, vagy bárki más, egyszóval, ha a jogok és kötelességek paritása biztosítva van és ha megvannak a lehetőségek, ha tudják, hogy ebiben a gazdasági rendben a jó vállalkozás természetes következményként eredménnyel tud elhelyezkedni, akkor meg fog sokasodni a vállalkozási hajlandóság, meg fog sokasodni a kis ebb -n'agyoibib ipari vállalatok száma, meg fog sokasodni azoknak az önálló exisztenciáknak száma is, amelyekre nekünk nemzeti politika szempontjából szükségünk van és amelyek termeléséből előáll a magyar mobiltőke. Tessék végignézni azokat a városokat, amerre a régi gazdasági kultúra húzódik. Menjünk a Hanza-városokba, menjünk akár Nürnbergbe, menjünk a magyar felvidékre, — méltóztatnak látni képeken is, de magukban . e városokban is — az ember meleg szimpátiával nézi a régi polgári kultúrának nagyszerű emlékeit.. Apró, keskeny házak egymás mellett, egy emelet, két emelet; alul az ötvösmester műhelye, felül a lakás; alul az üzlethelyiségben elsőrangú dolgok, felül nagyszerű Biedermeier-kultúra, amely évszázadokra és generációkra tekint vissza. Es így sorakozik az egész város egymás mellett: intelligens, magasrendű, konzervatív és imégis haladó, okos, bölcs, nemzetét, földjét, hazáját, a maga termelését, a saját érdekét és a maga becsületes kézműves iparát és vállalkozása rendjét szerető polgárság alakul ki, amelynek nemzeti szempontból a lehető legnagyobb becse van. Ebben felelek tehát arra is, amit ellenünk hoznak fel, hogy a kartellj avaslat éppen az individualisztikus, kapitalisztikus gazdasági rend alapjait támadja meg. Ellenkezőleg! Kérdezem, mélyen t. Ház, a kartellek kinövései alkalmasak-e arra, hogy az' ilyen polgári életet gyarapítsák, a polgári exisztenciák számát emeljék*? Vagy éppen a javaslat alkalmasabb-e erre inkább, amely ezeket -a kartellkinövéseket és egyéb ilyen visszaéléseit a monopolisztikus helyzetnek örvendő vállalatoknak visszatolja és egyenlőséget biztosít az egyéni vállalkozásnak is, legyen az a legkisebb vagy a legnagyobb? En azt érzem, hogy ez a rég elavult felfogás a javaslat az individualizmus egyik védője és ezt tudja nagyon jól a magyar közönség, amely azit hirdette, hogy a gazdasági liberalizmus alapjait megbolygatni felesleges, mert a gazdasági termelési rend szabad menete biztosít egy olyan gazdasági harmóniát, amelylyel szemhen minden beavatkozás céltalan és •hiábavaló. Ezt a frázisos harmóniát szuggerálják rendületlenül a közvéleménynek ma is. Ha közelebbről nézzük a dolgokat, nem lesz-e világos előttünk, hogy a kartellnek szabad gazdálkodása minden korlát nélküli megengedése éppen ellenkező eredményeket hoz? Nem éppen a kartell ellenkezik-e alapjaiban az individuális kapiialisztikus gazdasági rend alapjával? Kérdem, megvan itt talán az egyensúly és az egyenlőség a társulati vállalkozás és az egyéni vállalkozás között, ha például az ipari jelzálogtörvény szerint csak részvénytársaságoknak van módjuk és lehetőségük jelzálogos hitelt igénybevenni s abból magánvállalkozó nem kaphat, ha az örökösödési illeték is csak az egyéni vállalatot terheli, míg a másik oldalon a részvénytársasági vállalatot nem; ha adórendszerünk is favorizálja a társulati vállalkozást és indifferens az egyéni vállalkozás érdekeivel szemben? De még tovább megyek. A kartellnek megvan adva a lehetőség ahhoz, hogy különböző társadalmi kategóriákat teremtsen önmagával szerbben, amelyekkel érdekellentétben áll. Eddig a szocialiszti'kus tanoknak és a szocializmus illumináltjai cselekedeteinek hatásaként csa'k a munkásság állott szemben a társadalmi renddel, a kartellbeli szövetkezés most külön kategóriaként különzi el a kereskedelemnek és az iparnak embereit és ezzel újonnan kettéválasztja a társadalom kívánatos egységét. Ez sem az individualisztikus kapitalizmus alapjának megfelelő rend, sem neon társadalmi érdek, sem nem nemzeti érdek, pedig az egészen bizonyos, hogy nemcsak nálunk, hanem Nyugaton és "különösen Németországban azt a társadalmi tagozódást,^amelynek a szocializmus adta meg az alaplökést, a kartellek rendszere még jobban kiszélesíti. Egy példát hozok fel. Volt Magyarországon az utóbbi időben egy 400 szakmunkást foglalkoztató elsőrendű gyár. Ennek tulajdonosa kisiparosból fejlődött köziépiparrossá. Hírneves iparos volt, Stájerba, Erdélybe és különösen Horvátországba szállított. -Azok az áruk, amelyeket előállított és exportált, márkáit képeztek, kiváló minőségűek voltak. Jött a háború. A háboTÚ folyamán hadiszereket gyártott és amikor vége volt a háborúnak, hozzávetőleg egymillió koronával maradt neki az állaim adósa. Ez az állami tartozás forgótőkéjének egy részét már elvitte, s most jött a vagyon váltság: ez 15%-os megterhelést jelentett a forgótőke kárára. Utóbb az alapító meghalt és miután oldalági örökösre szállt át a vagyon, 25%-os illetéket vetettek ki az örökösre. Ez már együtt a vagyon 45%-át foglalta le. Még így is ment volna az üzem, azonban hitelt sehol sem kapott és amikor segíteni akart a kormányzat rajta kedvezőbb, de feltételeiben normális kölcsönnel, amely normális kölcsön az üzem terhét hosszabb időre osztotta volna el, úgyhogy az üzem hozadékából azt visszafizethette volna, akkor a segítséget a kartellérdek hárította^ el. Most már azt mondották, hogy a magánvállalkozás nem életképes, tehát menthetetlen, kár rajta segíteni, racionális gazdálkodás csak nagy üzemekben folytatható. Es amikor elment a tulajdonos a Pénzintézeti Központhoz, azt a választ nyerte: kérem uram, a mi szabályaink szerint először tessék részvénytársasággá alakulni és akkor tönkremenni, mert mi csak ennek a kettőnek megtörténte után segíthetünk. Szomorú és végtelenül naiv dolog. A legnagyobb naivitás pedig az, hogy racionálisan csak nagyüzemben lehet termelni és a kisüzem, az egyéni vállalkozás, menthetetlen, azt tehát a maga útján kell hagyni. A kereskedelemnek, az iparnak a legbiztosabb alapja az egyéni iniciatíva, az egyéni érdekeltség. Az agrárius felfogás, a mi gazdasági felfogásunk legelsősorban ebben áll, homlokegyenest ellentétben a szocialista tanokkal, amelyek az egyént egyszerű numerussá süllyesztik alá. Minél hatályosabb az egyén részvétele a vállalkozásban, minél inkább megtalálja abban a maga számítását, minél inkább van helye az egyéni invenciónak és kezdeményezésnek, amelyet a