Képviselőházi napló, 1927. XXXIII. kötet • 1931. január 14. - 1931. február 26.

Ülésnapok - 1927-460

134 Az országgyűlés képviselőházának 460. ülése 1931 január 30-án, pénteken. Fellner statisztikája ezt iaz őstermeléshez számítja — az ipari tevékenység, amely NagyMagyarországon a nemzeti jövedelemnek 25'2 százalékát adta, 1928. évben Csonka-Magyarországon a nemzeti jövedelemből 39'8%-ban részesedett. Méltóztatnak látni ezt az emelkedést: 25%-ról majdnem 40%-ra. Ugyanazon időben a mezőgazdaságból származó nemzeti jövedelemrészlet a háború előtti 62'4%-ról 46'75 százalékra csökkent. Ez rendkívül nagy eltolódás. A tömegekkel érzékeltetni kell ezt állandóan, hogy a gazdaságpolitikai intézkedéseinknek jogosultságát és szükségszerűségét felismerjék. Meg kell állapítani azt, hogy Csonka-Magyarországnak Németország, Anglia, Belgium és Csehország után Európának legeliparosodottabb állama. Erősebben vagyunk iparosok, — t csodálatraméltóan — mint ahogy Franciaország volt a háború előtt. Nem mi akartuk, hogy ez így Jegyen, nem mi csináltuk a mai határokat, de a mai határokon belül a tényleges állapot konzekvenciáját le kell vonni. Tisztában vagyok ugyan vele, hogy ezeknek az .adatoknak legnagyobb része, amelyeket ide a Ház elé hoztam, a t. Ház legtöbb tagja előtt amúgy is ismeretes volt, mégis iazt hiszem, nem árt, ha beidegződnek ezek az adatok a közvéleménybe, mert óriási felelősséget vesznek magukra azok, akik politikai féktelenségből vagy gazdasági egyoldalúságból a tömeghangulatokat, tömegindulatokat ilyen fontos termelési ág ellen irányítják. Ne akarják elhitetni velem azt, hogy ilyen hangulat nincs az országban! (Erdélyi Aladár: t De bizony van! — Jánossy Gábor: De nem* mesterséges hangulat ám!) Nézzünk körül, mi történik? Az ország legelrejtettebb községeiben is megvan ez a hangulat még olyan vidékeken is, ahol a lakosság 100% iparból vagy mondjuk, a kartellpolitikából él, ugyanez a hangulat uralkodik. Hiszen ez a folytonos hangulatkeltés már olyan gazdaságpolitikai zűrzavart idézett elő, hogy például — méltóztassék elolvasni — legutóbb egy tekintélyes vidéki kereskedelmi és iparkamara felírt a kormiányhoza kormány iparvédelmi irányzata ellen, csodálatos módon nem gondolva saját érdekeivel. Ez így van! (Jánossy Gábor: Ezt a hangulatot a helyzet okozta, nem az izgatás!) Ha a vidéket járom, a gazdák elsősorban mi ellen panaszkodnak? A cipő és a csizma ára s a ruházati árak ellen. (Jánossy Gábor: Az ekevas ára ellen! — Meskó Zoltán: Rézgálic és műtrágya! — Jánossy Gábor: A tégla, a mész, meg minden! — Neubauer Ferenc: A traktor! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Biró Pál: Méltóztassék elképzelni: amikor a kiskereskedelem és .a k^iüar a védővámos politika ellen szól! .Sándor Pál igen t- képviselőtársam bizonyíthatja, hogy amikor 1923-ban tárgyaltuk az új vámtarifát, talán a legnagyobb támadási felületet ezek a konfekcióvámok alkották úgy a bőriparban, tehát a cipőiparban, mint pedig a textiliparban. Pedig ezek a konfekcióvámok elsősorban kiknek az érdekében voltak? Seholsem olyan nagy tényező a kisipar és a detailkereskedelem az áraknak kialakulásában, mint ezeknél az áruknál. Itt már olyan gazdaságpolitikai káosz uralkodik a dolgok megítélésében, hogy nem, felesleges ez ellen küzdeni. Mindezek után vissza kívánok térni a javaslatra. (Halljuk! Halljuk! — Jánossy Gábor: Orvosoljuk a bajokat, akkor azután nem panaszkodik senki! — Sándor Pál: Csak nincs, ki orvosolja! — Jánossy Gábor; A nagyvállalatok!) Azt szeretném mondani, hogy bár az előadó úr azt sem akarja elismerni, hogy ennek a hangulatnak ,a törvényjavaslat elkészítésében igen jelentős szerepe volt. Ezt különben res judicatanak, eldöntött ténynek tartom .azóta, amióta különösen olyan kiváló közgazdák, akik a kormány bizalmától, de az egész magyar közvélemény tetszésétől kísérve tartják legfontosabb fináncpolltikai intézményeinken a maguk kezét, a közvélemény előtt álláspontjukat ugyané tekintetben itt nyíltan hozzám hasonlóan szintén kifejtették. Es ha ez nem így volna, akkor azt kérdezném, miért mi vagyunk az # elsők Közép-Európában, akiknek szükségük van arra, hogy ezt a kodifikáoiót a törvényhozás elé hozzák? (Zaj.) En most nem az intézkedésekről beszélek igen t. igazságügyminiszter úr, csak a kodifikáció szükségességéről. Hiszen Németország is csak egy szükségrendelethez jutott s a német elméleti és gyakorlati gazdaságpolitikusok 'és jogászok egyöntetűleg állapították meg az elmúlt esztendőben, hogy szerintük^ még nem érkezett el az idő arra, hogy a kérdést törvény kodifikálja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem ismerem el és tagadom az államnak azt a jogát, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzék, nem azt akarom mondani, hogy ne ellenőrizze és ne avatkozzék bele a kérdésbe, én ezt soha nem mondtam, én csak azt a kérdést vetettem fel, hogy vájjon ezek az eszközök-e azok, amelyek helyesek. Meggyőződésem szerint eszközök eddig is álltak eléggé rendelkezésre. Ha nem éltek velük, nem azért történt, mintha nem fordítottak volna kellő gondot a dolgok ellenőrzésére, hanem valószínűleg magasabb gazdaságpolitikai elgondolásokból indultak ki. A javaslat rendelkezései ellen elsősorban azért küzdök, mert azt találom, hogy gazdaságpolitikai hiba az, ha a büntetőjogra akarják át játszatni a gazdasági kérdéseket, mert a helyes gazdaságpolitika nem tűr büntetőjogi, hanem csak gazdaságpolitikai ^intézkedéseket. (Zsitvay Tibor igazságügyminiszter: Nincs is a javaslatban büntetőjog!) Es ha azt mondja az előadó úr, hogy ez a törvényjavaslat megtalálta a helyes középutat, inert nem büntetőjogi javaslat, hanem csak preventív intézkedésekről van benne szó, én ezt elismerean. Ez azonban nem oszlatja el azt az aggályomat, hogy ezektől az itt bennlevő preventív intézkedésektől bizonyos mértékig féltem a produktivitás gondolatát. Miután a bizottságban már a részletekbe menőleg is kifejtettem álláspontomat, itt csak néhány elvi jelentőségű rendelkezésre akarok kitérni, a gyakorlati élet követelményei szempontjából. Rossznéven vették tőlem, hogy a kartellbizottságra vonatkozóan azt mondottom, hogy az egy paravent a kormányfelelősség szempontjából. Lehet, hogy ez illetlen kifejezés volt, kétségtelen azonban, hogy egy cseppet sem örülök, sőt a helyes gazdaságpolitika szempontjából is kifogásom van az ellen, hogy azokat a jóemlékű árvizsgáló bizottságokat ez a törvényjavaslat újból statuálja; s engem nem nyugtat meg ennek az árvizsgáló bizottságnak tekintetében r még az a körülmény sem, hogy ez a törvényjavaslat azt különös nagy tekintéllyel ruházza fel. A németek e tekintetben nein intézkedtek valami külön bizottság felállításáról, ők rábízták ezt a feladatot a német Reichswirtschaftsrathra, ami nálunk körülbelül olyan V