Képviselőházi napló, 1927. XXXIII. kötet • 1931. január 14. - 1931. február 26.
Ülésnapok - 1927-460
Az országgyűlés képviselőházának 1^60. lomnak érdeke e tényállás mellett, hogy az adósságokat akkor fizessék vissza, — mert hiszen ezeknél is legsürgősebb a visszafizetés — amikor a terményárak már bizonyos színvonalra jutnak. Nincs más menekülés és ezért szerintem a kormányintézkedéseknek, bármilyen népszerűtlenek legyenek is, elsősorban ebben az irányban kell haladniok. Azt szeretném mondani, hogy miután ezek az intézkedések nagy előkészületeket igényelnek, — hiszen láttuk a múlt esztendőiben is, hogy kicsit elkéstünk (Felkiáltások a jobboldalon: Nagyon is!) most már februárban tartunk, három-négy hónap múlva az egész organizációnak meg kell rendezve lennie (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon) — azt hiszem igen sürgős, hogy ezek az intézkedések a kormány részéről minél hamarabb megtétessenek. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Most szeretnék áttérni a szociális nézőpontra. Én megértem azt, hogy a szociáldemokratapárt a kartellkérdést és a kartellpolitikát is arra használja fel, hogy a kapitalizmus ellen vádakat emel, mert hiszen végcéljuk a kapitalisztikus rendszer letörése. En azonban mégis sajnálom ezt, mert hiszen a termelési munkában résztvevők f teljesen tisztában vannak a termelési organizáció nagy jelentőségével a munkabérek és a szociálpolitika szempontjából is, viszont a termelésen kívül állók kevésbbé látják ezeket az érdekeket és könnyen azt a hitet élbresztik, — aminthogy ébresztik is — hogy hiszen a kartellek még ebben az irányban sem teljesítik kötelességüket sem a munkabérek szempontjából, sem pedig a munkaalkalom szempontjából, sőt hallottuk igen mérvadó ajkáról azt a vádat is, hogy az ipari termelésnek megszervezése inkább hátráltató körülmény a munkaalkalmak szempontjából. A munkabérekre vonatkozólag bátor vagyok hivatkozni a hivatalos statisztika adataira, amely szerint az egyéni, a munkásonkénti átlagkereset 1925-ben 1289 pengő volt és ez 1929-ben 1526 pengőre, tehát 18'4%-kai emelkedett. (Buday Dezső: Még így is a legroszszabb egész Európában!) En most az emelkedésről, a fejlődés irányáról beszélek és nem a munkabérek magasságáról. (Malasits Géza: Azóta bőségesen leromlottak!) 1928 vége óta, tehát két év alatt a hivatalos statisztikának megállapítása szerint a megélhetési index az 1928. évi novemberi 127-ről 1930 november végéig 104'4-re esett vissza, a csökkenés tehát 17'7%. A munkabéreknek 18"4%-os emelkedése és a megélhetési indexnek 17' < 7%-os javulása végeredményben azt jelentené, hogy a reálmunkabérekben lényeges, több mint 30%-os emelkedés következett be nálunk az utolsó években, (Malasits Géza: Ezt ön sem hiszi el!) ami végeredményben azt bizonyítja, hop'y az iparvédelemnek, mondjuk, a kartellpolitikának is nálunk a bérekre vonatkozólag rossz hatása nem volt. Semmikép sem akarom azt mondani, hogy a munkabérek magassága teljesen kielégítő, sőt ellenkezőleg, azt mondom: miután az utolsó hónapokban éppen a foglalkoztatási lehetőségek elégtelensége ^ miatt az egyénenkénti keresetig lehetőség lényegesen csökkent, tehát önmagában véve is az egyéni keresetek erős redukciója következett be nálunk. Magyarországon a munkabérek lecsökkentésének kérdéséhez sem a kormányzatnak, sem az ipari termelőnek könnyed kézzel hozzányúlnia nem szabad és ezt csak ultima rációként lehet végveszély esetem ha a munkásokat a munkaalkalom százszázalékos elvesztésének veszélye fenyegeti, talán bizonyos szűk terüülése 1931 január 30-án, pénteken. 131 léten, bizonyos iparágak bizonyos részében, ahol talán a helyzet jobb, megpróbálni. A munkabérek nálunk alacsonyabbak, mint odakint. Ez kétségtelen. Erre vonatkozólag nagyon nehéz Összehasonlításokat eszközölni azért, mert a különböző valutáknak vásárlóereje a különböző országokban rendkívüli különbségeket mutat. (Buday Dezső: A lényeg az, hogy nincs meg a, létminimum!) Meggyőződésem szerint például a pengővahitának Magyarországon lényegesen nagyobb a vásárlóereje, mint az^ ennek megfelelő 73 pfennignek Németországban. Igen nagy kár, hogy a tömegtermelés hatás cl ci termelési egységekre a munkabérek szempontjából nem elég tüzetes vizsgálódás tárgya sem magának az ipari termelésnek részéről, még kevésbbé a kormányzat részéről. Pedig azt hiszem, ez igen fontos kérdés volna úgy a munkabérek magasságának, mint az iparcikkek ármagas s ágának megítélése szempontjából. Csak azért, hogy bizonyos mértékig érzékeltessem a t. Házzal ennek a kérdésnek jelentőségét, próbáltam a magam iparágára, a vastermelő iparágra vonatkozólag ilyen kalkulációkat csinálni s azt találtam, hogy a legnagyobb német vastermelő-vállalkozásban, amely termelési egység szempontjából húszszorosa a miénknek, egy munkásra Németországban 66% -kai, pontosan 66 "6%-kai nagyobb termelési egység esik, mint Magyarországon. A munkabér odakint 36%-kal több, tehát a 66%-kai nagyobb termelési egyseget tekintetbevévé, ez mégis 'csak azt bizonyítja, hogy egy termelési egységre, annak ellenére, hogy itt 36%-kai alacsonyabb a munkabér, Németországban mégis kevesebb munkabér esik, .mint Magyarországon. További árképző t tényező a munkások száma is, amely szintén a nagy tömegtermeléssel összefüggően rendkívül variál. Megállapítottam például azt, hogy amíg a legnagyobb termelési egyedben, Németországban a múlt gazdasági évben egy 14%-os termeléscsökkenés' következett be a racionalizálás továbbfokozása következtében és a .munkáslétszám 22%-kai csökkent, nálunk 50%-os üzemkorlátozás ellenére a munkáslétszám csak 10%-kai csökkent. Nem akarok erre részletesen kitérni, hiszen túlmessze vezetne fejtegetésem, (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) megállapítom azonban ezt a tényt, mint^ az iparcikkek árainak egyik árképző tényezőjét. Most bátor vagyok áttérni egy másik ilyen árképző tényezőre, amely egyúttal szintén újabb vád az ipari termeléssel «zeniben abban az irányban, hogy a szociálpolitikai követeléseknek nem tesz eleget, vagyis áttérek a szociálpolitikai kérdésre, mint árképző tényezőre. Azt az igen t Ház bölcsen tudja, hogy az Országos Társadalombiztosító Intézet összes terhei körülbelül 115 millió pengőre rúgnak évente, amelyből körülbelül a fele, 50—60 millió pengő teher a gyáriparra — a termelésre, a vállalatra és munkásra — esik. Hiányoznak a részletes számítások ennek az áralakulásra való kihatásaira vonatkozólag is, holott azt hiszem, hogy helyes gazdaságpoütika nem is képzelhető el máskép, csak úgy, ha ezekkel a kérdésekkel egészen pontosan tisztában van a kormányzat és az egész társadalom. Én megpróbáltam ugyancsak a magam hatáskörében ilyen kalkulációt csinálni és a következő eredményre jutottam: Egy hozzám közelálló vállalat, a béke utolsó gazdasági évében, 1912/13-ban, amikor 10,100.000 pengő adóköteles nyereséget mutathatott ki, szociálpolitikai kiadásokra fordított 448.716
