Képviselőházi napló, 1927. XXXII. kötet • 1930. november 25. - 1930. december 23.

Ülésnapok - 1927-451

Àz országgyűlés képviselőházának 1*51 és 29-ik évi zárszámadásra, amely a túllépéseknek egész sorozatát Hozza, amely szerint a miniszterelnökség 9d7.000 pengővel, a belügye minisztérium 8,y65.000 pengővel, a külügyminisztérium 1,904.000 pengővel, a pénzügyminisztérium 9,252.000 pengővel, (Kabók Lajos: Máir eubői is kifutja!) a kereskedelemügyi minisztérium 7,310.00U pengővel, (Esztergályos János: Óriási!) a földmíve.ésügyi minisztérium 2,871.000 pengővel, a kultuszminisztérium 15,480.000 pengővei lépte túl az előirányzatot. (Kaoók Lajos: Már ez sokkal több, mint amennyit akarnak!) A kultusztárcánál meg kell természetesen jegyeznem, hogy nem kulturális célokra, hanem a Károlyi-örökösök végkielégítésére kellett ezt a hallatlanul nagy összeget beállítani, akik nem tudnak várni addig, amíg Magyarország gazdasági helyzete jobb lesz. (Krisztián Imre: Kultúralapítványt létesítettek!) Az egész más, képj viselő úr. Ebből a hatalmas összegből 8 millió pengő a Károlyi-örökösök kielégítésére szolgál, (Kabók Lajos: Olyan sürgős?) akik szintén éhhalállal küzdenek, tehát nem tudták megvárni, míg Magyarország olyan gazdasági helyzetbe jut, hogy ezt az összeget ne a többi és nyomorultabb rétegnek szájából kivett falattal kelljen nekik kifizetni. Az igazságügyminisztérium 1,873 000 pengővel • és — last, not least — a honvédelmi minisztérium 22,425.000 pengővel lépte túl az előirányzatot. (Kabók Lajos: Mennyi ez Összesen?) Ez összesen 70 milliót jelent, (Kabók Lajos: Na tessék!) ennek a 21 milliónak sokszorosát, (Kabók Lajos: 50 millióval több! — Esztergályos János: Mintha Csáky-szalmája volna az ország adózóinak a pénze! Hihetetlen gazdálkodás! — Krisztián Imre: Volt rosszabb is!) ami azt jelenti, hogy. ha a kormány tartotta volna magát az előirányzathoz, tartotta volna miagát ahhoz a költségvetéshez, amelyet már annak tárgyalásakor is túlméretezettnek és a takarékossági elveket szem előtt nem tartónak jelöltünk meg, akkor nem lett volna szüksége arra, hogy ezekhez az új takarékossági rendszabályokhoz nyúljon, (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) legkevésbbé lett volna szüksége arra, hogy a munkások és alkalmazottak szájából 10—20 fillérenként, 1 pengőnként szedje ki a kenyeret. De azonkívül is egy nagyon érdekes dologra mutattak rá a felszólalók, akik azt kérdezték, hogy miért kellett ezzel a takarékossági javaslattal jönni, amikor a költségvetésnek túllépéséhez, a kiadásokhoz, a prédáláshoz nem kellett törvénylhozási felhatalmazás. A pénzügyminiszter úr most záróbeszédében reflektálva erre a vádra azt mondotta, hogy azért, mert ő nem tartja magukat, ezt a kormányt örökkévalónak és ő 6 évre le akarja szegezni az ezután következő rendszereket is ezek mellé a takarékossági intézkedések mellé. (Esztergályos János: Később azt mondotta, hogy örökké él ez a kormány!) Elképzelhetetlen, hogy bármiféle kormányzat jöhessen ezután, amely ezeket a rendszabályokat fenntartja, ezt a túlméretezett költségvetést fenntartja. Bármiféle más rendszer jön ez után, csak nagy takarítással, nagy söpréssel, nagy leépítéssel jöhet, szükségtelen^ volt tehát ilyenformán előre megkötni a kezét; ha pedig ez a rendszer marad, reméljük, hogy ilyen megkötés nélkül is eleget kíván tenni saÍ

'át szavának, amellyel takarékosságot prédi:ál. így tehát ebben a formájában valóban teátrális gesztus, amellyel ideállnak törvényhoiiíése 19Û0 december 17-én, szerdán. 393 zási felhatalmazást kérni a takarékoskodásra. (Jánossy Gábor: Alkotmányos gesztus, nem teátrális! — Esztergályos János: Ne vicceljen az úr! — Elnök csenget. — Kabók Lajos: Hol vagyunk mi az alkotmánytól? Régen letértek már az alkotmány útjáról! — Krisztián Imre: Csak akkor volt nálunk alkotmány, amikor Sulekék határoztak itt! — Esztergályos János: Ez már száraz kenyér, ebbe már beletörik a foga a képviselő úrnak! — Krisztián Imre: Önök csak szeretnék, ha a nemzet foga beletörnék! — Elnök csenget.) Tulajdonképpen kíváncsiak volnánk rá, — a kérdést ugyan nem teszszük fel, mert a pénzügyminiszter úr ugy másik kérdésünkre is meglehetősen fölényesen elutasító választ adott, (Erdélyi Aladár: En a hölgyekről nem (hiszem el, hogy kíváncsiak! — Propper Sándor (Krisztián Imre felé): Még aludni sem hagyják! Aludjon otthon! — Krisztián Imre: Az ön engedelme nélkül is úgy tehetem, ahogyan kedveim tartja! — Jánossy Gábor: Halljuk a szónokot!) — hogy miért kellett így ország-világ elé tárni a kormánynak azt a nagyszabású elhatározását, hogy a takarékosság terére lép. Ha a kiadásokra nem kellett neki felhatalmazás, a takarékoskodást, a törlést felhatalmazás nélkül is elvégezhetné. (Propper Sánd'or: Csakhogy nem bír a hivatalaival! Törvény nélkül nem takarékoskodnának, az biztos! Nagyobb urak, mint a miniszter úr! — Zaj. — Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Amikor tehát a takarékoskodásra törvényhozói felhatalmazást kér a kormány, amikor arra kér felhatalmazást, hogy ezentúl ne költse el azokat az összegeket, amelyeket eddig törvényhozási, költségvetési előirányzat nélkül elköltött, ez a körülmény egymagában is igazolja azt, hogy ebből a konglomerátumból, amelybe mindent összehordtak, csakis a fizetésért, bérért dolgozóknak újabb adóval való sujtás a volt a fontos, volt a főcél. Nekünk igenis kötelességünk volt ezekre a körülményekre rámutatni, nem azért, mintha azt hinnők, hogy ezekből a padokból jövő érvek talán ;meggyőznék a túloldalt arról, hogy ezen az úton tovább haladni nem lehet és nem szabad, nem azért, mert talán elég erősek volnánk arra, hogy ezt a fenyegető veszedelmet Magyarország dolgozóiról és egész Magyarországról is elhárítsuk, hanem azért, amit a pénzügyminiszter úr említett, amit azonban a magunk számára reklamálunk: a történelmi felelősség szempontjából. Ezzel a törvényjavaslattal a dolgozók kálváriájának &gy új stációját végezték el. Még csak a miniszter úr dörgő filippikája hiányzott, amelyben az egységespárt lelkes tagjai közt szembeállította a szegény nyomorgó kar teliurakat, a szegény éhező bankvezéreket, háztulajdonosokat, tantiémélvezőket, a tejbenvajban fürdő, dőzsölő munkásokkal és alkalmazottakkal, amikor azt mondotta, hogy ő kötelességet teljesített akkor, (Propper Sándor: Igen, ez a nívójuk! — Zaj.) amikor ezt a javaslatot a Ház elé idehozta. Valóban, — amint felszólalásainkban hangoztattuk is — a miniszter úr kötelességet teljesített, amikor ezt a javaslatot idehozta, de nem Magyarországnak gazdaságilag legjobban sújtott rétegei felé, hanem azok felé a kartellek felé, a felé a nagytőke, nagykapitalizmus felé amely a tulajdonképpeni ura és kormányzója ennek az országnak. (Krisztián Imre: Megfordított szemüvegen néz, t. képviselőtársam. — Zaj.) Azok felé a vállalatok felé, azok felé a ibankok felé teljesített ő kötelességet, amelyek felé olyan szívhezszólóan azt mondotta: nem róhatom meg na-