Képviselőházi napló, 1927. XXXII. kötet • 1930. november 25. - 1930. december 23.

Ülésnapok - 1927-443

ÍM Àz országgyűlés képviselőházának . relése bizonyos mértékig a kérdéseknek, de viszont nem hagynatom ki azon elemek közül, amelyeket szamba keit vennem aiskor, ka a reáipoiitika texen és az objektív kritika natárai között meg akaróik maradni. (Haltjuk! a jobboldalon.) T. Ház! 1930 decemberét írjuk. Hátunk mögöt van egy, még a világtörtenelem által is alig látott országégés, országpusztulás után egy küzdelmekkel és gondokkal teljes tízesztendő, amelynek egy piianata sem volt, amikor abbahagyhattuk voma a rombaaoit épület újjáépítésére fordított munkát, egy piLanata sem volt, amikor megállhattunk volna, ha csak egy lélegzetvételre is azért, mert azt gondolhattuk, hogy véget értek a nemzet szenvedései. (Ugy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ez a küzdelmekkei és gondokkal teljes tíz esztendő, ha végleges és biztos eredményekkel nem is ajándékozott meg bennünket; de mégsem vette el tőlünk a reményt arra nézve, hogy vaiaha, egyszer mégis csak véget fog érni ez a Kálvária, amelyneK kereszthordozásától sebes a vállunk és görnyedt a derekunk. És íme, ma, 1930ban, amikor a hátunk mögött van ennek a mai szerencsétlen generációnak minden keserves küzdelme, mai bizakodása, holnapi reményösszeomlása, hátunk mögött van ennek a mai generációnak minden keserves nélkülözése és heroikus munkája egy szebb nemzeti jövő érdekében, ma ismét együtt ülünk egy új egyiptomi csapással, a gazdasági világválsággal a nyakunkon. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon!) Együtt ülünk barázdás és gondterhes ábrázattal, amikor csupán a keserves elszántság tüze ég a szemekbein arra nézve, hogy a nemzetet ért annyi csapás után ismét egy olyan feladat elé kerültünk, amely méreteiben, kihatásaiban és áldozathozatalát illetően semmivel sem áll hátrább ama idők mögött, amikor 1924-ben ebből a teremből kellett a nemzetet a gazdasági végveszélyből, az infláció mindent elpusztítani akaró mocsarából megmenteni. Ma is itt áll ez a generáció, és ennek keretén- belül egy törvényhozás, amely dacolni akar a világválság számumával. Egyebe sincs már, mint hite, és kötelességteljesítése utódaival szemben, amely azt írja számára parancsolólag elő, hogy akárhányszor is vert rajta végig a sors az ő szeges ostorával, fel kell tápászkodnia, eleget kell tennie emberi és nemzeti hivatásának, amire elődeink adtak példát, s amely elől mi kitérni nem tudunk, (ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Mélyen t. Képviselőház! Mindenki kitérhet e feladat teljesítése elől, csak mi nem. (Jánossy Gábor: Senki sem térhet ki előle!) Erre kötelez a múlt és ezt írja számunkra elő a jövő. (Ügy van! a jobboldalon.) Ennek a generációnak és annak keretében nekünk feladataink és kötelességeink vannak, és nekünk elsősorban. (Kun Béla: Nagy kötelességeink!) Mélyen t. Képviselőház! Ezt voltam bátor előrebocsátani, mielőtt belemennék az egyes kérdések taglalásába, noha, mint jeleztem is, nem vagyok hajlandó ennek a bizonyos mértékig szubjektív f elgondolásnak befolyást engedni igazságos ítéletem megalkotására. Előre kellett azonban bocsátanom, mert az én szerény meggyőződésem szerint gazdasági válság és gazdaságig veszély^ nem választható el a mi nemzeti létünktől és nem kezelhető olyan kérdés gyanánt, amelynek nincs semmi köze a nemzet jövőjéhez és a nemzet fennmaradásához. (Strausz István: Sőt!) Hogy ez mennyire így van, mélyen t. Képviselőház, bátor vagyok 3. ülése 1930 december 3-án, szerdán. hivatkozni egy valamennyiünk által elismert szaktekintélyre, gróf Apponyi Albert nagyrabecsült képviselőtársunkra, aki ennek az állp tásnak igazságát már politikai pályája kezdetién, a 70-es években belátta. (Strausz István: Wekerle Sándor is, az idősebb!) Azt mondotta Apponyi Albert 1878-ban, úgy^ emlékszem, egy vám- és kereskedelmi szerződés tárgyalása alkalmával ebben a Házban, (Jánossy Gábor: A régiben!) a régi Képviselőházban (olvassa): «Igen, ma én is azt mondom, ha végignézek ama veszélyek során, amelyek nemzetünk életfáját fenyegetik, nagyobb, súlyosabb veszélyt, mint az általános elszegényedés, amelynek lelki lejtőjére jutottunk,. nem ismerek. Azért minden olyan kérdés, amely a nemzet gazda-szati organizmusának életnedvével van összefüggésben», — akkor még azt mondták, hogy gazdaszati organizmus — «amely annak alapjait érinti, nem nevezhető többé gazdaszati kérdésnek, hanem valóban egy nagy politikai kérdésnek.» Mélyen t. Képviselőház! Mi most már ez az előttünk fekvő javaslat? Nem más, mint amit 10 év óta teszünk: áldozatteljesítés, kötelességvállalás, teher, még egy könnyel és barázdával több arcunkon, még kisebbre fogja faragni a nekünk jutó keserves fekete magyar kenyeret és még több áldozatot követel valamennyiünktől. (Kabók Lajos: Es még többet fognak elpocsékolni!) Nem fog vidámságot hozni a kis falusi házakba, de állítom, igen t. Képviselőház, hogy nem fog örömet és boldogságot hozni a paloták lakói számára sem. Ennek őszinte átérzése dacára, — ha bizonyos mértékig rezignáció val is, éppen az előbb elmondottak alapján — el kell fogadnom ezt a törvényjavaslatot, mert megítélésem szerint semmiféle áldozatot nem tartok soknak arra nézve, hogy költségvetésünk egyensúlya biztosíttassék, (Ügy van! jobbfelöl.) nehogy a költségvetés egyensúlyának felborulása eltemetéssei fenyegesse 10 év keserves és fáradságos munkájának gyümölcseit és beletaszítson bennünket abba a sírba, amelyet nevető szomszédok és kárörvendő ellenségek állnak körül. (Reisenger Ferenc: Ez mind szép, de miért mindig csak a kicsiket sújtjuk?) T. Képviselőtársam, ha meg méltóztatik engedni, fejtegetéseim későbbi során fogok válaszolni az ön közbeszólására. Nem tudok egyetérteni azzal a felfogással, amely a költségvetési deficitben nem lát veszélyt, mert ezt a luxust megengedheti magának egy állam, amely nagy, bő, gazdag erőforrásokkal és tartalékokkal rendelkezik, de megengedhetetlen luxus ez a mi számunkra, akiknek 6 évvel ezelőtt csak irtózatos fáradsággal, keserves nélkülözések közepette sikerült a költségvetés egyensúlyát helyreállítani. Nagy tét van a kockán, — mondotta a miniszterelnök úr egyik legutóbbi beszédében — egy éjszaka veszendőbe mehet tíz év munkájának és fáradságának gyümölcse. Aláírom ezt a kijelentést; igen, elveszhet tíz év fáradságos munkájának gyümölcse, de az én nézetem szerint ennél még több is elpusztulhat, elpusztulhat vele ezer év minden fénye és dicsősége és rombadőlhet y ele ezer év tengernyi vérrel, de Isten és ember előtt joggal és igazsággal felépített épülete. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Meg kell szavaznunk ezt a törvényjavaslatot, noha tisztában vagyunk azzal, hogy ez nem egy arkanum, nem egy orvosság, amelytől az ország beteg gazdasági léte meg fog gyógyulni.