Képviselőházi napló, 1927. XXXI. kötet • 1930. október 20. - 1930. november 21.

Ülésnapok - 1927-425

Az országgyűlés képviselőházának U a könyvben semmiféle magyar yonatkozás nincs, egy betű sincs benne Magyarországról, úgyhogy még azt sem lehet mondani, hogy ez a könyv sérti a magyar állam tekintélyét vagy beleütközik a magyar állam megbecsülésébe. Mondom, egy szó sincs ebben a könyvben Magyarországról, mégis nálunk betiltották ezt a könyvet, amelyet az egész világon szabadon lehet teneszteni. Betiltották azért, mert a könyv a háború ellen szól és mert a békének valóságos himnusza. S megtörtént velünk az a kultúrszégyen, hogy a világ legnagyobb írói nyilt levelet intéztek a magyar igazságügyminiszterhez és ebben a nyilt levélben a legélesebben tiltakoztak ennek a könyvnek lefoglalása ellen. Ezt a nyilt levelet a világ minden kultúrnemzetének újságai leközölték s az egész világon olvasni lehetett azt, hogy mindenütt szabad Ernst Leser könyvét terjeszteni, csak Magyarországon nem-, a szabadság szigetén, ahogyan mi szoktuk magunkat nevezni. (Zaj.) Ennek egyszer már végének kell lenni. Nem lehetünk örökké a szégyenoszlophoz kötve, nem lehetünk egypár ijedős szamár és egypár megijedt vénasszony miatt Európa gúnytáblája, hogy Magyarországon, amikor egy osztrák főherceg szerepel valami... Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztassék parlamentáris kifejezéseket használni, különösen akkor, amikor népképviselőkre ilyen hasonlatot alkalmaz. Malasits Géza: T. Képviselőház! Felháborítja az embert az, hogy a magyar polgár például rengeteg sokat fizet adóban, aránylag talán többet is, mint bárki más — hiszen jövedelmének 22% -át fizeti a magyar polgár adóba, annyit, mint az angol polgár, pedig egy kis különbség van közöttünk s az angolok között — és itt Magyarországon alig az iskola padjaiból kiszabadult siheder fiatalemberek szabják meg, hogy nekem mit szabad olvasnom és ha moziba megyek, mit szabad meglátnom. Nekem, akinek a haja fehér lett és 22%-ot fizetek jövedelmi adóba... Elnök: A képviselő úr köztisztviselőkkel szemben, akik hivatásuk gyakorlatában járnak el, sértő (kifejezést használt. Ne méltóztassék siihedereknek nevezni a magyar állam alkalmazottait. Ezért a képviselő urat ismételten rendreutasítom és (ha sértő kifejezéseit folytatni fogja, akkor erélyesebben leszek kénytelen eljárni. Malasits Géza: Lehetetlen fenntartani azt az állapotot, hogy nekeim, aki jövedelmemnek 22%-át fizetem be adóba, fiatal emberek szabják meg, hogy mit szabad olvasnom, mit szabad a képtárban megnéznem, milyen szobrot mutathatnak be nekem és ha elmegyek a magam szórakozására a moziba, mit szabad megnéznem s ha véletlenül egy osztrák főherceg szerepel kissé helytelen beállításban, a magyar királyi mozicenzura betiltja azt a filmet, mert nincs okosabb dolga, mint megvédeni az osztrák főhercegek becsületét Azok az osztrák főhercegek menjenek haza és védjék meg otthon a becsületüket Elnök: A képviselő urat figyelmeztetem, méltóztassék a tárgyra rátérni. Malasits Géza: Rátérek a tárgyra. Csak jellemezni akartam aztt, ami itt ma a sajtószabadság és a művészeti szabadság terén történik s ha kissé keményebb kifejezést használtam, ne csodálkozzanak az urak, legyenek elnézők, mert a keserűség a torkomra megy, amikor látnom kell, hogy felnőtt emberekből álló nemzetet ilyen igazán kicsinyes és gyerekes módon kezelnek, mint ahogyan Magyarországon a sajtó- és a művészeti szabadságot kezelik. KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XXXI. . ülése 1930 október 27-én, hétfőn. 27 Rátérve a cikkre, ez is klasszikus példája annak, hogy mit neveznek Magyarországon sajtószabadságnak és miért kell itt az ügyésznek eljárást indítania. Ez a cikk többek között azt mondja (olvassa): «úgy maradt minden, amint volt: a magyar nép fizet, az optáns urak pedig kapnak.» Hát ez izgatás? Ez valóság, mert a magyar nép fizet, az optáns urak pedig valóban kapnak. Tovább azt mondja a cikk (olvassa): «Mondhatnak hát akármit, szépíthetnek, tussolhatnak, magyarázkodhatnak bár az erőkifejtés legnagyobb szenvedélyével is: a helyzet az, hogy a pénzükhöz jutó nagybirtokosokkal szemben itt állnak a rokkantak, az árvák, az özvegyek s itt várnak és sóhajtoznak a hadipapírok áldozatai; egytől-egyig mind olyanok, akiknek hagy veszteségei és igazi áldozatai után még azokat az adófilléreket sem fogják elengedni, amelyeket az erdélyi nagyurak híres A-kasszája igényel ki zsebükből.» ; ' Ez izgatás? Hát valóság ez, hiszen a hábo-, rúban az optánsok nyertek, mert mégis valamelyes kárpótlást kapnak elvett birtokaikért. Ellenben az, aki hadikölcsönt jegyzett, koldussá vált, holott sokkal többet áldozott a hazának azzal, hogy odaadta utolsó garasát is, mint az, akitől elvettek egy darabka földet és mégis maradt annyija, amennyi 200 szegény ember családjának elegendő volna. Nem lehet tagadni, hogy amikor az erdélyi nagybirtokosok elvett birtokaik után mégis kapnak valamit és ezt is a magyar nép kénytelen kiizzadni, ugyanakkor a hadirokkantakkal, hadiözvegyekkel és hadiárvákkal ilyen mostohán bánnak Magyarországon. Mutassanak egy kultúrállamot, amelyben a hadirokkantak és hadiözvegyek olyan mostoha elbánásban részesülnek, mint Magyarországon. Mutassanak egy • államot, amelyben annyi hadirokkant koldus volna, mint Magyarországon. Nézzék meg, hogy mit fizetnek egy hadiárva nevelésére, mit kap egy 100%-os hadirokkant, ha legénységi állományhoz tartozik; mit kapnak azok, akik a háborúnak közvetett vagy közvetlen nyomorékai?! Jóformán semmit. Németországban a vakot vezető kutyának ellátása nagyobb, mint amennyit egy 100%-os rokkant nálunk egész évi stallumképpen kap. Abban az országban, amelyben a főpapok, a mágnások dúslakodnak, ahol rendezhetnek olyan esküvőt, amely világra szóló, amelyet a világ összes lapjaiban meg fognák találni, mint a legfényűzőbb valamit, abban az országban a nyomorultakkal, a háborút szenvedőkkel így bánnak; és amikor ezt megírja valaki és pár huzamba állítja azt a bánásmódot, amelyben a magyar kormány részesíti a hadirokkantakat,, hadiözvegyeket, hadiárvákat s a hadikölcsöntulajdonosokat, ugyanakkor az erdélyi nagybirtokosok ügyében előáll a magyar kormány egyik közege, az ügyész és a kádi elé állítja^ azt a szerzőt, aki becsülettel leírja azt a kétféle bánásmódot, amit itt ezen a téren tapasztalunk. Mármost tovább megy a cikk és azt mondja, hogy (olvassa): «A miniszterelnök úr erre rámondhatja, hogy demagógia, mint ahogy rá is mondja, és lapjaiban meg is Íratja, hogy a hadikölcsönkötvények valorizálására felvett összegekkel börzespekulációt űznek. Azonkívül ünnepelteti magát restbanketteken». Mindezek olyan dolgok, amelyeken mosolyognának, bárhol a viM'gon jelenne meg az ilyen cikk. Ennél sokkal erélyesebb, sokkal élesebb cikkeket lehet olvasni, akár a szovjetlapokban, vagy a fasiszta-lapokban is a kor6