Képviselőházi napló, 1927. XXXI. kötet • 1930. október 20. - 1930. november 21.

Ülésnapok - 1927-430

Az országgyűlés képviselőházának 430. ü figyelmen kívül nem hagyhatók. Hiszen az egész üzlete az egész eladás bizonyos lélektani szempontok szerint igazodik. Egy jó üzlet trükk, egy üzleti fogás sokszor többet ér, mint akármilyen jó portéka, alkalmasabbá teszi az árut arra, hogy a kínáláiskor nagyobb kedvvel nyúljanak felé. Amellett természetesen jó árut kell minden vonatkozásban szolgáltatni, mert akármilyen üzleti trükk, akármilyen ügyes fogás érvényesül is, egyszer eladhatja áruját az illető, ahhoz azonban, hogy állandó, biztos eladási piacot szerezzünk magunknak, elsősorban jó árunak szolgáltatására kell törkednünk. Ezt célozza tulajdonképpen a márkázással egy megelőző tevékenység, amely már előre szelektálja, kivíálogatja a jó árukat és kijelenti, hogy ezt már most minősíti arra, hogy a kivitelben angazsálhassák mellette a magyar pecsétet, a magyar bélyeget. Minden jószándék mellett azonban elsősorban a gyakorlati kivitél biztosítja a sikert. Olvasom a konzuli jelentéseket a különböző államokból, amelyek igen szépen*, részletesen és tárgyilagosan taglalják az illető államok kereskedelmi viszonyait, kiviteli és beviteli körülményeit. Vannak ott szlá&moszlopok, de ezeken a számszerű jelentéseken keresztül mégis az illető ország gazdasági életének szava hangzik felénk. Láthatjuk abból a szükségleteket, láthatjuk a feleslegeket. Nekünk nemcsak egyedül a konzuli jelentésekre kellene támaszkodnunk. Valósággal utána kellene kutatni annak, hogy hol lehet dolgainkat a siker reményével elhelyezni. Természetes, hogy nemcsak nekünk van ez a gondolatunk, megvannak a többi exportállamoknak is és meg kell állapítanunk, hogy sok tekintetben megelőztek bennünket a piacokon. Már pedig aki előbb megy, előbb árul, azt előbb ismerik meg*. Nagyon érdékes az, amit valósággal szem elől tévesztettünk, hogy a háború előtt is voltak a külföldi piacok felé mezőgazdasági cikkeink számára igen szép lehetőségeink és igen szép forgalmat csináltunk. A háború alatt természetesen mindez megszűnt. A háború utáni időben igen sokan reklamálták, hogy meg kell próbálni felvenni újra az összeköttetéseket, sőt még a háború utáni szűkös időben is voltak, akik azt mondták, hogy nem szabad elhanyagolni a régi összeköttetéseket. Most miár azonban a parancsoló szükség írja nekünk elő, hogy ezeket mindenáron, még* áldozatok árán is vissza kell hódítanunk, vissza kell szereznünk, (tlay van! jobbfelől.) Hogy azonban ezt megcsinálhassuk, a mezőgazdaságnak életérdeke, hogy megfelelő közvetítő kereskedelem álljon rendelkezésére, kellő szakismeret, a fogyasztó ízlésének és kívánalmának ismerete elsősorban, azután pedig maguknak az eszközöknek megszerzése, megfelelő tárolási lehetőség, megfelelő ismeretek és bizalom felkeltése szükséges ahhoz, hogy sikeresen láthassa el a kereskedelem az ő feladatát a mezőgazdasági cikkek elhelyezése tekintetében. S én úgy gondolom, hogy nekünk valósággal tanfolyamokat kellene tartanunk, (Krúdy Ferenc előadó: Ügy van! Ügy van!) talán szakismereteket terjesztő füzetekben kellene kitanítanunk a termelőket és a kereskedőket is arra, hogy miképoen kell szelektálni, osztályozni az árukat, (Elénk helyeslés jobbfelől.) miképpen kell azokat konzerválni s megóvni a romlástól útközben, szóval ki kellene képezni őket arra, hogy miképpen kell azt az almát megfogni. Valósággal megdöbbenve beszélte el nekem egy svájci kereskedő, aki ismert engem, a nyáése 1930 november 6-án, csütörtökön. 199 ron egy esetet. Megkérdezte tőlem, hogy hol vehetne ő Magyarországon legjobban és legalkalmasalbban nyári almát. Megjelöltem neki Kecskemét, Félegyháza és Kiskunhalas vidékét s el is ment oda. (F. Szabó Géza: Nagykőrös!) Ott is járt a gazdasági egyesületnél, megnyugtatom t. képviselőtársamat. Megállapítom, hogy a gazdasági egyesületek kitűnően funkcionálnak ebiben a tekintetben, mert amikor levelet intéztem hozzájuk, az első szóra rendelkezésre álltak ennek a külföldi kereskedőnek, aki azonnal összeköttetésibe jutott közvetlenül a termelőkkel. Sajnos azonban, mikor két hét muliva beszéltem vele, azt mondta nekem: «Képzelje, megfogta az illető az almát s egy méterről dobta a kosárba.» Ezt annak illusztrálására hozom fel, hogy igenis ki kell képezni azokat a csomagolókat, hogy ne dobják az árut gondatlanul, (Ügy van! jobbfelől.) mert akkor abból sohasem lesz elsőosztályú áru. Szükséges tehát, hogy a termelő tudja azt, hogy hogyan kell megfogni és letenni azt az almát, hogy az tartós legyen és útközben meg ne romolj ék. A t. földmívelésügyi miniszter úr, illetőleg a földmívelésügyi minisztérium rendez gyümölosfaápoló tanfolyamot, meg védekező tanfolyamokat s tart négy-ötnapos ismeretterjesztő előadásokat a centrumokban. Szerintem ezekben a centrumokban nemcsak gyű mölcsfa-ápolási tanfolyamokat, hanem gyümölcsös omagolási, gyümölcskezelési és konzerválási tanfolyamokat is kellene létesíteni. (Mayer János földmívelésügyi miniszter: Vannak már ilyenek!) örömmel regisztrálom a földmívelésügyi miniszter úr kijelentését, hogy vannak már ilyenek, mert én ezeket alkalmasaknak tartom arra, hogy elterjesszék azt a módszert, hogy miképpen kell a különböző cikkeket — nemcsak az almát értem, hanem így kell tennünk minden kiviteli cikkünkkel — alkalmas formában becsomagolni és^ úgy kezelni, hogy azok semmiféle kívánni valót ne hagyjanak hátra. Szeretném, ha ezek az ismeretek annyira elterjednének, hogy mindenki az első tekintetre tudná, hogy miképpen kell eidami. Ami pedig a kanadai almát illeti, megállapíthatjuk, — a törvényjavaslat indokolásában is benne van — hogy Kanada kényszermárkázást ír elő a gyümölcskivitelre. Ebből meg méltóztatnak érteni, hogy miért olyan egyforma, gyönyörű szép, hibátlan az a kanadai alma s miért kerül így ide. (Jánossy Gábor: De miért kerül idei) En mindenesetre azt remélem, hogyha a gyümölcsfák ültetése abban a tempóban megy tovább, ahogyan az egy pár év óta a földmívelésügyi minisztérium különböző akciói következtében folyamatban van, egy-két évtized múlva már teljesen kiszorul az amerikai alma. Örömmel regisztrálom itt a Képviselőház színe előtt, hogy egyik barátom, aki kint járt Svájcban ebben az esztendőben, beszélt a svájci földbirtokosokkal és azok tele voltak panaszszal, hogy a magyar vaj- és tejtermékek kezdik őket kiszorítani a svájci és a németországi piacokról. Erre azt mondottam neki: «Hát azoknak a svájci tehénbehozataloknak valahol csak kell eredményüknek lenni, hiszen 30—40 esztendő óta állandóan hozzuk be ezeket a legkitűnőbb fajmarhákat.» Természetesen elérkeztünk oda, hogy igenis van kitűnően kitenyésztett anyagunk, amelynek termékei révén ősanyjával konkurrálhatunk, megtanultuk a tejkezelést, a tejnek ipari cikkekké, vajjá, sajttá stb.-vé való feldolgozását. (Ügy van! jobbfelől.) Természetes, hogy ez előbb-utóbb szükségképpen érezteti hatását a külföldi piacokon is.