Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-402

80 Àz országgyűlés képviselőházának tendő telt el, a tudomány rendkívüli módon haladt, úgyhogy szinte csodálatos, hogy a háborús összeomlás és a háború szenvedései után honnan jött az a nagy szellemi erő, amely olyan nagy lendületet adott az összes tudományok fejlődésének éppen itt, Európában. Mondom, az anyagi eszközök szűkösségénél fogva nem volt képes a budapesti egyetem a haladó kort követni. Valóban a budapesti egyetem az előtt a veszedelem előtt áll, hogy visszafelé fejlődik. Vannak katedrák, amelyek évek óta nincsenek betöltve. Egyet említek: a magyar egyetemen nincs indogermán tanszék^ amely módszerénél fogva minden más nyelvészetnek, a finn-ugor nyelvészetnek is tanítómestere. De nemcsak régi tanszékeket nem töltöttek be, hanem nem volt lehetséges új tanszékek felállítása sem, pedig a haladó tudomány éppen ezt követeli. Új intézetekre, a meglévők f kiépítésére, tudományos segéderők beállítására volna s-zükség, új helyiségek rendelkezésre ;• bocsátása vált nélkülözhetetlenné, könyvtárak, szertárak, mindenféle segédeszközök rendkívül hiányosan vannak meg a budapesti egyetemen, úgyhogy a tanárok valóban vergődnek és a legnagyobb lelkierejüket szedik össze, hogy mégis eleget tehessenek tudományos és tanítói feladatuknak. Különösen érzi ezt a szükséget két kar, az egyik az orvostudományi kar, másik a bölcsészettudományi kar. A bölcsészettudományi kar a maga 45 tanszékével szinte a tudományok egyetemét képviseli. Ezt csak in paranthesi említem. Nem baj, hogy ott 45 tanár van, mert ma egy képviselő úr azt mondotta, hogy sok az egyetemi tairÁr és sokkal kevesebbre volna szükség. Ezzel szemben tény az, hogy az egyetem nemcsak a tanulók miatt van, hanem a tanárok miatt is van, az egyetem nemcsak tanító, hanem kutató intézet is és minél több egyetemi tanárunk van, annál több magyar kutatónk van. Ezt, ismétlem, csak zárójelben akartam megjegyezni. A budapesti egyetem filozófiai kara is a legnagyobb hiányokkal küzd és a legsúlyosabb helyzetben van. A tavasszal a bölcsészettudományi kar felterjesztést intézett az igen t. kultuszminiszter úrhoz, amelyet legyen szabad a legmelegebben az Ő jóindulatába ajánlanom. Ez a felterjesztés befejezésében azt mondja (olvassa) : «Midőn a' fenti kérelemmel nagyméltóságod elé járulunk, kifejezzük a Pázmány Péter r Tudományegyetemnek és főképpen bölcsészeti karának azt az erős szándékai;, hogy élni akar és ki akarja venni részét abból a szellemi munkából, amelyre helyzete és tradíciói kötelezik.» T. Ház! Méltóztassék megengedni, hogy egy konkrét példán mutassam meg, milyen nagyjában vagy sok tekintetben a mi budapesti egyetemünk állapota. Leszek bátor a saját tanszékemről egy pá»

1 szót szólani. A háború előtt ennek a tanszéknek körülbelül 100—120 hallgatója volt, ma 4—500 hallgatója van s ezeknek körülbelül kétharmad része leány. A hallgatók száma tehát megnégyszereződött, megötszöröződött, a tanár pedig ugyanannyi, mint azelőtt volt. Tudományos segéderő ma sincs, igaz, hogy azelőtt sem volt, de amíg 50—100 hallgatóval az a tanár természetesen nagyon behatóan foglalkozhatott, addig ma 4—500 hallgató mellett

r ez tökéletesen ki van zárva. Tudjuk, — és éppen a miniszter úr, aki az egyetemi tanítást is a maga lényegében, a maga lelkében fogja meg mindig és érti meg igazán, tudja leginkább, — hogy a szemináriumi tanítás a legfontosabb, hiszen ott nevelődnek a kutatók, és ott nevelődnek U 02. ülése 1930 június Jk-en, szerdán. azok, akik egykoron a magyar tudományt tovább fogják vinni. Ez tehát mindenek felett fontos. Természetesen van német szeminárium, de a szeminárium helyiségében hány hallgató fér el? Húsz-harminc. Mi legyen a többivel? Tulajdonképpen minden hallgatónak joga volna a szemináriumba való felvételét kívánni, legalább is, mondjuk, az alapvizsgálat után volna joga, de olyan hallgató, aki letette az alapvizsgát, van talán 150—200. Hogyan csináljuk meg tehát ázat, hogy mindannyian résztvehessenek, aanikor abban a szobában, a szeminárium helyiségében csak húszan férnek el? Éppen így vagyunk, — bár az igen t. miniszter úr ismételten jött segítségünkre — a könyvtár és a folyóiratok tekintetében is. Meg kell mondanom, nemcsak én, aki német irodalomtörténetet tanítok, hanem egész karunk rendkívül hálával tartozik a «Notgemeinschaft der Deutschen Wissenschaft»-nak, ... mert ha onnan olyan nagyszámú és nagyértékű könyvet nem kaptunk volna, valóságos Összeomlás előtt állottunk volna szemináriumunkban. It tehát feltétlenül kellene valamit tenni. Itt mindenekelőtt helyiségekre és asszisztensekre van szükség. Ma nemcsak a természettudományoknak, nemcsak az orvostudománynak van szüksége asszisztenciára, hanem éppen olyan szükségük van erra a szellemi tudományoknak is. Ma valaki azt mondotta itt, hogy hiszen nem is kell egyetemi tanárnak lennie az illetőnek, hogy kutathasson; ehhez kell pár könyv, és azok alapján a kutatást elvégezheti. Az illető valószínűleg úgy képzelte, hogy az egyetemi tanár munkája abban áll, hogy vesz négy könyvet és abból csinál egy ötödik könyvet. Természetesen egészen máskép állnak a dolgok, és asszisztensekre van szükség akkor, amikor a hallgatók száma ilyen rendkívüli módon megnövekedett. De nemcsak azért, mert extenzívebb lett a munka, hanem azért is, mert az intenzitást sem szabad szem elől téveszteni. Ha annak a filológusnak tételt, diszszertációs témát adunk fel, azt épúgy lépésről-lépésre kell vezetni, ha a végén komoly eredményt akarunk látni, mint ahogy a természettudományok hallgatója vagy az orvosnövendéket is lépésről-lépésre kell vezetni, mert különben komolyan, módszeresen képzett fő sohasem lesz belőle. . Természetesen tudjuk, hogy most az ország helyzete milyen sanyarú, milyen keserves, és éppen a mai napon, amikor a magyar történelem legfeketébb napjára emlékszünk vissza, érezzük át leginkább, hogy mennyire nehéz ettől az országtól, ettől az államtól még több áldozatot kívánni, mint amennyit önként hoz. Itt sok millióra lenne szükség, belátjuk azonban, hogy ezt ma az államtól nem várhatjuk, vagy legalább is nem mindent várhatunk az államtól. A magyar társadalomra pedig, amely lerongyolódott, — mégpedig éppen az a része^ rongyolódott le legjobban, amely az ilyen kérdések iránt a legelevenebb érzést tanúsítja — szintén nem lehet számítani. Ma délelőtt már szó volt arról, — a miniszter úr pedig tegnap appellált a fővárosra — hogy hiszen a többi egyetemen is csak úgy tudott segíteni, hogy a városok segítségére siettek. Felfogásom szerint azonban nemcsak ezeknek a városoknak kellett volna az egyetemek segítségére sietniök, hanem az egész vidéknek. Például az egész Dunántúlnak kellett volna a pécsi egyetemnek segítségére sietnie. Hogy jöttek létre^a nagy német egyetemek! Egyes országok létesítették ezeket. Igaz, hogy akkor fejedelmek