Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-411

404 Az országgyűlés képviselőházának UH. ülése 1930 június 20-án, pénteken. selötársainmal, hanem Baracs Marcell t, képvisel őtársamimal is, aki inagyon értékes gondolatot vetett fel akkor, amikor azt mondta, hogy ö megelégszik a Kúria hármas tanácsban hozott döntésével is és nem lát kevesebb erkölcsi és jogi garanciát a hármas tanácsban, mint az, ötös, hetes vagy tizenegyes tanácsban. Ez egy olyan gondolat, amely feltétlenül megfontolandó, mert dacára annak, hogy Baracs Marcell t. barátom nem híve az egyesbírói rendszernek, kénytelen elismerni azt, hogy az igazságszolgáltatás tisztaságának és jóságának garanciája nem az egymás fölé halmozott nagyobb- és nagyobbszámú tanácsok erejében, hanem abban rejlik, (hogy az igazságszolgáltatás egy aírra hivatott, jólképzett és a tudás magaslatán álló bírói karnak a kezében van. Én is azt hiszem, hogy három kúriai bíró ugyanazt époly jól elvégzi, amit 11 bíró, sőt ha vizsgálom a Kúria el vi jelentőségű döntéseit, amelyeket a legutóbb hozott és azokat, amelyeket a semmitőszék a tizenegyes tanácsban hozott, akkor a legnagyobb tisztelettel bár. de az előbbiek javára és az utóbbiak rovásaira óriási különbséget iátok. Ismétlem, ha Grál Jenő t. képviselőtáirsami több tárgyilagossággal, a romok különös hangoztatása nélkül, talán kevesebb virággal és több tárgyilagossággal beszélt volna ezekről a kérdésekről, akkor nagyon szívesen vitáznék vele. Ö azonban romokat lát abban, hogy az egyesbírói rendszer bizonyos mórtékben kiterjesztetik a büntető eljárásra is. Én csak ismetelhetem, hogy maga az élet állandó kompromisszumokból áll, az élet maga az, amely kérdések elé állítja a törvényhozót és magát a minisztert is és az igazán bölcs törvényhozás csak az lehet, amely éles szemmel figyeli az élet alakulását, az élet által produkált életviszonyok követelményeit és magukat az életviszonyokat kodifikálja, nem pedig a levegőben kodifikál. Gál Jenő t. képviselőtársamnak igen sok panasza volt a javaslatnak büntetőjogi reformjai ellen. Végtelenül örülök, hogy Dési Géza t. barátom felmentett az alól, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzam és a Háznak különben is rövidre szabott idejét igénybe vegyem. Abban a meggyőződésben vagyok, hogy magam ezt a munkát azzal az alapossággal nem tudtam volna elvégezni, mint ő és ezért hálás köszönetet mondok neki, amiért ezen munka alól engem feloldani kedves volt. t T- Képviselőház ! En azonban nemcsak azért ülőik ia kormányzópárt padjaiban, hogy dicséreteket mondjak a javaslat és az igazságügyminiszter úr mellett, hanem azért is, hogy tárgyilagosan, a szakszerűség szemüvegén keresztül is felvessék gondolatokat. Észrevételt kívánok tenni három kérdésben. Az egyik az értékhatár, a másik a fizetési meghagyás, a harmadik az előkészítő iratok kérdése. Előre bocsátom azt,^ hogy ennek az egész javaslatnak értéke és jövőbeni hatása és eredménye tisztán attól függ, hogy az értékhatár kérdése hogyan alakul és hogyan igazodik. (Östör József: Ez a punctum saliens, az kétségtelen!) Az 1925. évi VIII. te. 55. §-a annak idején felhatalmazta az igazságügyminisztert, hogy a járásbírói hatáskör és a fellebibviiitel tekintetében értékhatárokul megállapított összegeket a törvényhozás további rendelkezéséig rendelettel megváltoztathassa, illetőleg megállapíthassa. Ez a tör vényjavaslat, mint látjuk, ezekről az értékhatárokról nem rendelkezik. De nem rendelkezik az említett törvény 55. §-áról sem, tehát azt sem kívánja eliiminálni. Ebből tehát az következik, hogy az igazságügyminiszter úr a felhatalmazást igényli a maga részére, mert semmi okot sem lát ennek az 55. §-niak eliminálására, felfüggesztésére és semani okot sem lát arra, hogy ezek az értékhatárok a törvényhozás által állapíttassanak meg. Olyan hangot is hallottam, hogy ez talán alkotmányellenes volna. Ez nagy tévedés! A szuverén parlament szuverén állapítja meg azt, hogy mit akar szabályozni ő maga és minek szabályozását kívánja a miniszterre bízni. Kijelentem, hogy szívesen, talán szívesebben láttam volna, ha az értékhatárok kérdését a törvényhozással tudjuk elintézni, mert hiszen ha valami nyugtalanságot keltett a jogászközönségben és jogászkörökben, akikor éppen ez volt az. Ennek ellenére azonban készséggel adom meg a meghatalmazást a miniszter úrnak, mert magam belátom, hogy azok a különös, rendkívüli körülmények, amelyek az 1925-ös törvényhozást arra késztették, hogy ezt a felhatalmazást az igazságügyminiszternek megadja, nem szűntek meg és nem szeretném kitenni a törvényhozást már a helyes törvényalkotás és a törvényalkotásiba vetett bizalom, hit szempontjából sem annak, hogy talán félévenként, vagy évenként kelljen megint törvényhozásilag megállapítani ezeket az értékhatárokat. Amikor tehát az igazságügyminiszter úr ennek felelősségét magára vette és saját maga fogja majd ezt a kérdést rendeletileg szabályozni, elismerem, hogy óriási felelősséget vett magára, • mert hiszen Ibármikép történjék, a t szabályozás következtében bármikép alakuljon az élet és az eredmény, a felelősség nem a parlamentre, hanem kizárólag a miniszter úrra hárul. Éppen azért bátor vagyok a miniszter úr figyelmét bizonyos körülményekre felhívni a nélkül, hogy egyáltalában kérni akarnám vagy arra akarnám szorítani, nyilatkozzék, hogyan történik majd ezeknek az értékhatároknak megállapítása. (Halljuk! Halljuk!) A statisztikai adatok ugyanis azt mutatják, hogy a járásbíróság hatáskörébe utalt ügyeknek körülbelül 80 százalékát meghaladja a 200 pengős értékhatáron alul levő ügyek száma. Nem tudom, hogy a miniszter úr hogyan kívánja majd szabályozni ezt a kérdést, de nagyon félek, hogy ha a szabályozás úgy történnék, hogy a 200 pengőn alul levő ügyek egyszerűen a községi bíráskodás (hatáskörébe utaltatnának, akikor talán a bíróságoknak nagy tehermentesítése következnék be, (Östör József: Száz pengőben kiegyezünk!) viszont a torlódáson nem segítenénk, mert a kevesebb szakértelemmel és jártassággal bíró községi bíróságnál következnék be a torlódás, és azonfelül még egy szociális baj is fenyegetne, az tudniillik, hogy a jogkereső közönségnek éppen az a 80 százaléka fosztatnék meg a szakszerű bíráskodás áldásától, amely anyagi helyzeténél fogva leginkább van arra ráutalva, .mert hiszen ezek az apró perek az élet rendes^ körülményei szerint apróvagyonú emberek érdekeinek ütközéséből kerülnek ki. (Zaj a jobboldalon.) Nem mondom, hogy komplikálttá tenné a dolgot, semmivel sem tenné komplikálttá, de nézetem szerint nem szolgálná a tehermentesítést, ismétlem azért sem, mert ezek az ügyek más formában ugyan, de mégis csak visszakerülnének a járásbírósághoz. Másik mondanivalóm, amint az előbb bátor voltam jelezni, a fizetési meghagyások kérdésénél van. A rendezés formájában megnyugszom. Megnyugszom abban, hogy • a fizetési meghagyások a 400 pengős értékhatárig kötelezővé tétessenek. Megnyugszom különösen ab-