Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.
Ülésnapok - 1927-410
Az országgyűlés képviselőházának h10. ülése 1930 június 18-án, szerdán. 365 viselőtársam, hogv a f »tárgyalásnak elölről kezdése ^esak ajkkor mellőzhető, ha az elhalasztott főtárgyalás óta két hónapnál több idő el nem telt, ha azon a bíróság tagjai mind jelen voltak és ha a tárgyalás ismétlését egyikük sem kívánta. (Gál Jenő: Az elnökről beszéljen a képviselő úr!) Hát ki veheti el más az ügyet, mint az elnök, t. képviselőit árisam? Az elnök veheti el, ha adminisztrációs vagy egyéb okok ezt indokolttá tennék, de abban az esetben, amikor előzetesen... (Zct,j. — Gál Jenő közbeszól.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak. A képviselő úr támadta a javaslatot, a védelmet is meg kell hallgitnia. Ne tessék tehát közbeszólni tessék csendben maradni. Kálmán Jenő: Ez velejárója, t. képviselő úr, a ^ dolgoknak, de ez a szakasz bizonyos garanciát nyújt abban a tekintetben, hogy ilyen sérelmezett esetek a jövőben elő ne fordulhassaniak. A t. feénviselő úr szép színes f szavakban beszélt arról, hogy ebben az országban micsoda ragyogó jogélet volt. a múltban, hogy a külföld ide jött figyelni, tanulmányozni a mi jogfejlődésünket, mia pedig itt végzetes hanyatlás van. T. Ház ós t. képviselő úr, én nem hiszem, hogy a jogi tudomány ebben az országban olyan dekadenciában volna, mint azt be méltóztatik állítani. Amennyire talán helyes egyrészről a multak fénylő, ragyogó jogi életét kiemelni, talán mégsem helyes kifelé sem, ha mi^ azt hirdetjük, hogy ebben az országban még a jogtudomány is dekadenciába jutott. Ha egyébről nem is, arról kifelé is mindig híresek, neveseik voltunk, hogy a jogtudomány művelésében ezer esztendőn keresztül ez a nemzet bizony sok érdemiét szerzett. De a képviselő úr felszólalásával beszédem további részében is foglalkozni fogok, ha majd az általa felhozott egyes témákra nézve szerény felfogásomat előadom. Az a világégés, amelyet átszenvedtünk, a magánjogi «kardinális alapelveket is megtámadta, raem egy jogszabályunkat megváltoztatta, olyan jogszabályokat, iamelyeket a- magyar jogórzet megingathatlanoknak és megváltoztathatlanokmiak hitt és tartott mindig, egyeseket bizonytalanokká tett és ezekben a súlyos, nehéz időkben, mint a viharjárásos időkben a kormányos, akinek a szíve erős, akinek a feje helyén van, fenséges nyugalmával őrködik a habok fölött, ép úgy őrködött, teljesítette őrködő kötelességét a magyar királyi kúria, minden magyar intézményünknek gyöngye, mégpedig teljesítette ragyogó tiszta pártatlanságával. Ha én felmérhetetlen értékűnek is tartom és nagyrabecsülöm is a Kúriának ezt a működését, amikor törvényalkotó működést fejtett ki, mégsem tartom kívánatosnak, hogy ez az állapot sokáig fennmaradjon, bár elismerem, hogy az 1912 : LIV. te. 78. Vában, amikor a t Kúria döntvényjogát intézményesen is szabályozta, bizonyos mértékben jogalkotó hatáskörét elismerte. Azok az idők, amelyeket a háború alatt és a háború követő időkben átéltünk, szükségessé tehették ezt. Lehetett arról vitatkozni, hogy ennek a nagy munkának, '& polgári törvénykönyvnek megalkotása időszerű-e a mai viszonyok között. A mellette, az ellene felsorakoztatható számtalan érvet én nem kívánom felsorolni, de mégis három dologra rámutatok. Az egyik az, hogy jogterületeink száma a trianoni határok megvonása által, sajnos, nagyon csökkent. A jogi és gazdasági konszolidáció — ez a második — bizonyos mértékben mégis csak fejlődött és egyre teljesebbé is vált. A harmadik pedig — és erre helyezem a legnagyobb súlyt — az, hogy a magyar nép lelkére, jogérzetére és törvénytiszteletére átformáló hatást várok ennek a nagy munkának megalkotásától is, mert a magyar léleknek ez a törvénytisztelet, ez a jogérzet mindenkor a múltban is konzerváló ereje volt. Ezek az erők voltak azok a láthatatlan aranyszálak, amelyek a hosszú régmultat a jelennel összekötötték. Ha így gondolkozom magánjogi vonatkozásokban a jogbizonyosságról, önmagammal szemben bizonyos következetlenségbe esnék, ha akár a büntető igazságszolgáltatás terén, akár pedig az alaki jogszabályok terén ettől eltérően gondolkoznék. Én úgy tartom, hogy azok az értékek, azok az erkölcsi javak, amelyek életünket kiteszik, mindenekfelett védelemben részesítendők, hogy a társadalmi, az állami, az egyéni szabadság mindennél elsőbbrendű érdeke egy rendezett államnak. Ha kényszerűségből, ha a súlyos viszonyok kényszere alatt bizonyos garanciális jogokról, amelyekről azt tartottuk. hogy ezek biztosítékaiba helyes igazságszolgáltatásnak, időnként talán le is kell mondanunk, ezt bizonyos aggodalommal, kedvetlenséggel látjuk, és sem a miniszter úr, sem a párt nem rajong az olyan alkotásokért, amelyeket a helyzet kényszere tesz szükségessé. (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) De viszont a felelősség tudata ellen vétkeznénk, ha ezekben az időkben a szükséges törvényes intézkedéseket megtenni elmulasztanánk. Azok a garanciális intézkedések, amelyeket a perrendek felállítanak, akár a büntető, akár a polgári perrendtartás, egyfelől biztosítékai annak, hogy az anyagi igazság érvényre emelkedjék, másfelől bizonyos^ megnyugvást keltenek a rjolgárokban az igazságszolgáltatás ítélkezéseiben. De az igazságszolgáltatási okokon kívül egyéb szempontok is kívánatossá teszik azt, hogy a. polgárság az ítéleteket mindig meg• nyugvással fogadja. Sajnos, kénytelenek voltunk^ ezekből a garanciákból áldozatokat hozni, kénytelenek voltunk különböző bírói tanácsokat megszüntetni, korlátozni, csökkenteni, kénytelenek voltunk másokat alakítani, vegyes bíróságokat, külön bíróságokat felállítani, ami alól nem veszem ki magát az Ofb.-t sem. A helyzet kényszere diktálta azt is, hogy fellebbezési jogokat korlátoztunk, fellebbezési jogokat sokszor el is vettünk De ha, mindezt tennünk is kellett, nem azzal a gondolattal tettük, — én legalább úgy hiszem, s azt hiszem ezt a most előttünk lévő. a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló törvényjavaslatot sem azzal a gondolattal tárgyaljuk — hogy ezek az intézkedések örökéletűek legyenek, hanem ha egyszer kedvezőbb r időkben visszatérhetünk a régebbi állapotokra és (megalkothatjuk azokat a garanciákat, amelyek csakugyan az ítélkezés szabatosságának, az ítélkezés jóságának biztosítékait képezik, azokat vissza fogjuk állítani. Aki tárgyilagos szemmel néz körül, akár az igazságszolgáltatás, akár egész igazgatásunk terén, — nem a szorosan vett közigazgatásra gondolok, hanem az igazgatásnak bármelyik ágára — azt a szomorú tényt tapasztalja, hogy mindezeknél az elintézendő ügyeknek olyan óriási halmaza, olyan óriási tömege gyűlt öszsze és gyűlik össze folyton fokozódó módon és emelkedő vonalban, hogy a költséges apparátu53*