Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-405

Az országgyűlés képviselőházának UÓ sztrájktörő, mert lehetetlenné teszi a munkásosztály leghatalmasabb fegyverének alkalmazását: a szolidaritást, és nem akar társaival együtthaladni. Szeretné a nyolcórai munkaidőt, szeretné a magasabb munkabért, szeretné az üzemben a demokráciát, a nélkül azonban, hogy ezért valamit áldozna. így azután csak természetes, hogy azok, akik erejük minden megfeszítésével, szabadságuk, munkahelyük kockáztatásával szállnak sikra azért, hogy- magasabb munkabéreket kapjanak, 'nem szívesen látják azt a munkást, aki minden áldozat nélkül akar a többi munkáj a, a többi küzdelme révén a maga számára előnyt. Ha előfordul hébe-hóba ilyen sajnálatos dolog, ezt mi .sem helyeseljük, de érthető és a gazdasági helyzetből folyik, ahol rengeteg sok agitáció folyik abban az irányban, hogy a munkás ne tanúsítson munkástársával szemben szolidaritást. (Viczián István: A brutalitás soha nem érthető a szabadságjog szempontjából!) Ugyanakkor, amikor erről beszélt Wolff képviselő úr, elfelejtett arról beszélni, hogy keresztény^ oldalról a szociáldemokrata szervezett munkásokkal szemben ugyanezeket az eszközöket alkalmazzák. Zalaegerszegen például zárdát építettek, " ha nem tévedek, Magyarország legnagyobb zárdáját. Eltekintve attól, hogy a kötlevélben ki volt kötve, hogy ezen az épületen csak keresztény alapon szervezett munkások dolgozhatnak, mégis^ megpróbálta a nyomorúság ' nyomása alatt pár ember, hogy becsússzon oda. Miután kitűnő munkások voltak, fel is vették őket. (Csák Károly: Ott dolgoztak a zárdánál!) Nem sokáig dolgoztak t. képviselőtársam, mert az építőmunkásokat hamar kitették, amint rájöttek arra, hogy nem keresztény alapon szervezettek, úgyhogy menniÖk kellett. Igenis, Zalaegerszeg építőmunkásai nézhették azt, amikor idegenből jött állítólag keresztényszocialista munkásokkal fejezték be a zárdát, maguk a zalaegerszegi keresztény és magyar építőmunkások vajmi kevés munkát kaptak ennél a zárdaépítkezésnél, inert csak azokat tartották meg, akikre vagy elkerülhetetlenül szükség volt, vagy behódoltak az egyedül üdvözítő egyháznak és keresztény alapon szervezkedtek. Még a vallási egyesületeknél is tapasztalhatjuk azt a bizonyos felső nyomást. Például megalakították a katolikus vezetők a Credo Egyesületet. A. Credo Egyesület egy hitvalló egyesület, amelynek a gazdasági szervezkedéshez semmi köze sincs. Ennek ellenére azt láttuk és látjuk ma is, hogy ebbe a Credo Egyesületbe^ először igyekeznek bevonni az üzemek elöljáróit és amikor ezek alaposan ki vannak képezve ebben az agitátorképző iskolában, akkor ezek nyomást alkalmaznak az alattuk lévő munkásokra, s ha az a munkás a gazdasági viszonyok nyomorúsága következtében nem akar kenyértelenné válni, be kell iratkoznia neki is abba az egyesületbe és neki is végig kell csinálni ezt a dolgot. így szervezték be például a sopron—ebenfurti vasút munkásait a Credo-egyesületekbe, most • bent vannak, de egy fillér hasznuk sincs ebből, mert hiszen ez •az egyesület az ő gazdasági érdekeiket nem •mozdítja elő. Mégis bent kell lenniök, külön- . ben elöljáróik ezer módját találják ki^ annak, hogy őket munkahelyükről kiebrudalják. (Viczián István: Kitől tanulták ezt a szervezési módszert?) Kár beszélni szakszervezeti terrorról, mert az a mesék világába tartozik. Nekünk talán több okunk volna panaszkodni és a keresztény terror ellen szólni, amelyet -alkalmaznak a szervezett munkásokkal szemben, mint 5. ülése 1930 június 1.1-én, szerdán. 213 az ellen a terror ellen, amelyet mi állítólag kifejtünk. Wolff képviselő úr azonban a legerősebb — hogy pesties kifejezést használjak — slágert akkor vágta ki, amikor azt állította, hogy a szociáldemokratapárt nagymértékben bűnös abban, hogy Trianon elkövetkezett. (Krisztián Imre: Igaza is volt!) Először is konstatálni kívánom, hogy nem mi csináltuk a világháborút, sőt mi ellene voltunk a világháborúnak. Eankas t. képviselőtársam a trianoni gyásznapon felolvasta a Népszavának azt a számát, amelyben tiltakoztunk a háború ellen s ismertette a Ház előtt Tisza István miniszterelnök úr nyilatkozatát, hogy igenis a szociáldemokrácia ellene van a háborúnak. ( Ivuna P. András: Kun Bélának nem voltak ellene!) Bátérek én Kun Bélára is, képviselő úr, ne féljen, nem ijedek én me^ attól. Mondom, mi ellene voltunk a háborúnak, a magyar munkásság a háború alatt abszolút korrekt magatartást tanúsított. Nem lehet tagadni, hogy amíg Franciaországban, Angliában, Németországban, sőt még Ausztriában is az éhínség következtében sztrájk sztrájkot követett, addig a magyar munkásság fogát összeszorítva éhezett és dolgozott. A munkás maga kiment a frontra, gyermekei, leányai és fiai pedig bementek a gyárakba dolgozni és végig becsülettel kitartottak. Abban, hogy' 1916-ban már a hatalmak összegyűltek és megcsinálták a londoni egyezményt, amelyben^ kötelezték magukat Magyarország felosztására, abban mi szociáldemokraták igazán ártatlanok vagyunk. De továbbmegyek, t. Képviselőház. 1918 tavaszán a Gyáriparosok Országos Szövetségének helyiségében összejöttek a magyar ipar képviselői a magyar szociáldemokratapárt, illetőleg a szakszervezetek vezetőivel, és beszéltünk arról, hogy miként, milyen eszközökkel fogjuk a leszerelést végbevinni, nevezetesen, ha végetér a háború, hogyan fogjuk visszahozni a csapatokat, úgy, hogy itt felfordulás ne legyen. Ha az akkori kormányzati rendszer nem húzta-halasztotta volna a doig'ot, hanem ha —• ahogy abban a memorandumban meg volt írva — erélyesen hozzálátott volna azoknak az intézkedéseknek megtételéhez, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a frontokról hazaözönlő katonaságot visszavigyék a polgári életbe, ha — mondom — nem történt volna annyi mulasztás és hanyagság az akkori kormányzat részéről, ha nem omlott volna itt minden össze, ha nem atomizálódott volna az egész polgári társadalom, akkor az a katasztrófa, amelyet Trianon néven ismerünk, nem következett volna be, vagy legalábbis nem ilyen mértékben. Aki Budapesten élt 1918-ban s a közügyekben résztvett, az igazat fog nekem adni abban hogy itt megszűnt minden állami hatalom, atomizálódott, széjjelhullott, összeomlott minden, és kész prédájává vált ez az ország mindenkinek. A szociáldemokratapárt akkor mégis odaállt, és nem tagadhatja le senki, hogy nem Budapesten rabolták ki a kastélyokat, pusztították az értékeket, hanem a szent és áldott vidéken, ahová a szociáldemokratapárt agitációja sohasem került. Nem Budapesten rabolták ki a kastélyokat, hanem Tiszadobon és egyéb helyeken, r ott, ahová a szociáldemokratapárt agitáció jávai nem tudott behatolni. Ami azután következett, az részben az elkeseredés, részben a gazdasági lehetetlenség következménye volt. Ne tessék tehát a szociáldemokrata pártot olyasmivel vádolni, amit nem követett el, mert — amint mondom — an-