Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-392

Az országgyűlés képviselőházának 392. ülése 1930 május 15-én, csütörtökön. 71 ügyi leszámolást keresztülvinni, kezdeményezze és vigye keresztül e három életérdekünk terén a politikai leszámolást is. (Ügy van! Ügy van! — Elénk helyeslés a jobboldalon.) Es ha ezt teszi ia t. kormány, akkor az egész nemzet, mintegy test és egy lélek, fog mögötte állni. A javaslatot elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon, a középen és a balközépen. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Petrovics György jegyző: Pakots József! Pakots József: T. Képviselőház! {A jobboldalon Lukács György képviselőt sokan üdvözlik. — Rothenstein Mór : Nem hallgatták meg, de itt van mégis a 'búcsújárás!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Pakots József: A párizsi egyezményt, amely törvényjavaslat alakjában előttünk fekszik, kétféle módon lehet tárgyalni, vagy azzal a felfogással, amelyet elénk a t. miniszterelnök úr prezentált, hogy a kés a torkunkon van, tehát meggondolás nélkül és határidőre tudomásul kell venni, vagy azzal a természetes politikai felfogással, hogy a nemzet szuverén és a szuverén nemzetnek parlamentáris képviselete jogot formál arra, hogy megvizsgálja, vájjon ez a párizsi szerződés az országra nézve előnyös-e, vagy hátrányos. (Bródy Ernő: Ügy van!) Az előbbi esetben az egész kérdéssel ne foglalkozzunk tovább, az utóbbi esetben azonban kötelessé p-ünk a legkomolyabb, a legtárgyilagosabb és a leghidegebb kritika tárgyává tenni a miniszterelnök úrnak Párizsból hozott eredményeit. T. Ház! Az a topográfiai ellentét és az az ellenzéki elvi álláspont, amely elválaszt minket Bethlen miniszterelnök úr kormányzati rendszerétől és az a 8 esztendős keserves kiábrándulás, amely ezt a kormánypolitikát kísérte a magyar közvélemény részéről, teljesen indokolttá tehetné azt, hogy mi minden körülmények között a legridegebb és a legvisszautasítóbb álláspontra helyezkedjünk mindé a olyan ténnyel szemben, amely a miniszter 3lnök úr részéről képviseletet nyer. Az ellenzék azonban van olyan emelkedett szellemű és fel tud emelkedni^ a napi politika légköréből, hogy elvontabb és magasabb, az ország nagy átfogó szempontjai szemszögéből vizsgáljon meg olyan sorsdöntő kérdést, amely az ország mai és jövő generációjára súlyos áldozatokat jelent. De ha mi a hideg és objektív kritika tárgyává akarjuk tenni ezt az egyezményt és ha ez az egyezmény Magyarország számára nem kárt, hanem bizonyos előnyöket jelent a mi megállapításunk alapján, akkor mi ezt el is fogadnánk. De éppen így kötelessége r a túloldalnak, amelyet erős érzelmi szálak és pártpolitikai függés kapcsolnak a t. kormányihoz, hogy szintén a kérdés fontosságánál és jelentőségénél fogva emelkedjék felül azon a helyzeti energián, amelyet a lekötöttsége számára béklyóként teremt és ha úgy találja, hogy ez a törvényjavaslat az orszák kárára súlyos terheket, olyan áldozatokat jelent, amelyeket ki^ lehetett volna kerülni, akkor a maga votumával mondja meg tisztán és becsületesen a maga véleményét, (tyelyeslés balfelöl.) A javaslat elfogadásánál, vagy el nem fogodásánál tehát egyetlenegy szempont a döntő, az ország szempontja és nem az optánsoké. Most figyeljük meg, vizsgáljuk, vessük mérlegre ebből a nézőpontból ezt a kérdést. Az a kérdés, hogy miért volt szükség ennek a megegyezésnek létesítésére, mi sürgette ezt, mi volt az indok, a jogalap arra, hogy ez a megegyezés így születhetett meg. Három ilyen indokot, vagy jogalapot feltételezhetünk. Az egyik a jóvátételi kötelezettség, a másik a multak likvidálása és a harmadik az optánsok kártalanítása. (Halljuk! Halljuk! balfelol.) Az első lehetőség, a jóvátétel kötelezettsége a mi számunkra már lezáratott. Az 1924-ben kötött megegyezéssel a magyar jóvátétel ügye befejeztetett, amint igazolni fogom, sőt továbbmegyek, én azt is vitatom, hogy mi már 1924^ben sem voltunk kötelezettek jóvátétel fizetésére. Mivel indokolom ezt? Többek között egy igen tekintélyes magyar közgazdásznak, aki igen közel áll a miniszterelnök úr személyéhez, mert politikai bizalmát élvezi és éppen az optánsk érdesben megbízotti minőségben folytatott tárgyalásokat, báró Szterényi Józsefnek egy nyilatkozatával, amely a Pester Lloyd 1929. november 18-iki számában jelent meg, amely szerint Magyarország- 1924. július végéig állami vagyonban, természetbeni szolgáltatásban és készpénzben majdnem kilencszer annyit fizetett, mint amennyit Franciaország 1870 után fizetett Németországnak hadisarc fejében. Ha tehát ez a megállapítás áll, — pedig kétségtelenül állania kell, mert tekintélyes közgazdász a maga közgazdasági és pénzügyi ismeretei tudatában mondotta ezt — akkor mi már 1924-ben további jóvátételi fizetésekre kötelezhetők nem voltunk. De fogadjuk el azt az álláspontot, amelyet a miniszterelnök úr képvisel, hogy 1924-ben jóvátételt kellett fizetnünk, de most már jóvátételi fizetésre tovább kötelezve nem voltunk és hogy ez a párizsi egyezmény nem is jóvátételi fizetés címén jött létre, hanem egészen más címen. Már az európai közvélemény is megállapította 1924 után, hogy Magyarországnak jóvátételi fizetési kötelezettsége^ többé ^nincsen. Már előttem szólott igen t. képviselőtársaim részéről hivatkozás történt arra, hogy Benes a prágai parlamentben 1930. január hó 30-án az európai köztudat ellen, amelyet ő megállapított, hogyan próbált vitatkozni. De újabb igazolása annak, hogy az európai közvélemény Magyarország áldozatkészségét és jóvátételi kötelezettségét teljesen kimerítettnek tudta, egy előkelő angol folyóiratnak, a Statist című folyóiratnak az a cikke, amely 1929. szeptember végén jelent meg és amelyben azt találjuk, hogy az entente a magyar jóvátételt a biens cédés által hajlandó kiegyenlítettnek tekinteni. Ezek igazolják a miniszterelnök urat, amikor az 1924-es jóvátételi tárgyalások után azzal nyugtatta meg a közvéleményt, hogy az ügy le van zárva, mert létesült egy gentleman agreement, (Fábián Béla: Űgylátszik, gentlemanek nem mindig tartják meg az agreementeket!) amelynél fogva Magyarország további jóvátételi fizetésre nem kötelezhető és ebben az irányban megnyugtatást kapott a t. miniszterelnök úr. Megegyezünk tehát a miniszterelnök úrral abban, hogy a mostani megegyezés nem jóvátételi alapon történt. Ezt az ellenzék magáévá teszi. Áll most a másik lehetőség, hogy a multak likvidálása címén vagyunk kényszerítve arra, hogy 1944 után évi 13*5 millió aranykoronás fizetési kötelezettséget teljesítsünk. Már a békeszerződés szakaszaiból [következik, . hogy Magyarországnak vannak ugyan tartozásai a jóvátételi fdzettségeken felül, de vannak követelései is. Ezekre nézve a t. miniszterelnök úr a hágai megegyezés előtt azt a megállapítást tette, hogy mi aktívok vagyaink ezen fizetési kötelezettségekre nézve, a hágai megegyezés után pedig^ már azt mondja, hogy egy redukált, passzív szaldó mutatkozik és ennek ki-