Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.
Ülésnapok - 1927-392
68 Az országgyűlés képviselőházának 392. bályozott úgynevezett agráralap összeköttetésibe hozható-e bárminő módon a magyar károsultak egy másik csoportjának, azoknak az érdekével, akik hadikölcsönt jegyeztek és akik a hadikölcsönkárosultatk szomorú kategóriájába tartoznak . Nem hiszem, hogy ebben a Házban legyen bárki is, aki mélyebben átérezné azt a rettenetes sorstragédiát, amely a hadikölcsönjegyzőket (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) azokat, akik az utolsó fillérüket vitték a haza oltárára, sújtotta. (Peidl Gyula: Elismerő szavakban bővelkednek! — Berki Gyula: Szavazzon meg adót reá! — Peidl Gyula: Vannak még az országban, akik fizethetnének erre a célra! Azokat nem szavakkal, hanem tettekkel védik! Azokat adóztassák meg! — Elnök csenget.) Azt is vallom, t. Ház, hogy a magyar államnak most is becsületbeli kötelessége, {Ügy van! Ügy van! a jobboldalon-) hogy a hadikölcsönkárosultakról va; lamilyen formában gondoskodjék. (F. Szabó Géza: Ezt a kérdést meg kell oldani!) A hadikölcsönök, legalább is a hadikölesön jegyzők által jegyzett hadikölcsönök valorizációjának kérdését a közeljövőben valamilyen formában feltétlenül meg kell oldani. {Ügy van! Ügy van! — Jánossy Gábor: Ebben a tekintetben nincs nézeteltérés! — Pakots József: A kormánynak más a véleménye!) Ugyanilyen határozott és szilárd nézetem az, hogy ezt az alkalmat, a párizsi egyezmények alkalmát {Zaj. — Halljuk! Halljuk!) lehetetlen ennek a kérdésnek megoldására felhasználni. Lehetetlen olyan konstrukciót felállítani, amelyből kifolyólag abból az agráralapból, amelynek ezekben az egyezményekben megvan a maga külön rendeltetése, a hadikölcsönkárosultak is bárminő formában, bárminő kulcs szerint, bárminő arányban részesíthető legyenek, (F. Szabó Géza: Sajnáljuk, hogy így van, de hát nem lehet!) — sajnos, nem lehet — akár abban a formában, amely itt javasoltatott, tudniillik az agráralapból nyert részesedésekre alkalmazott megadóztatás formájában, akár más formában, úgyhogy ezek a kártérítettek lemondjanak a nekik jutó kártérítés bizonyos részéről. Lehetetlennek tartok ilyen konstrukciót. Röviden bátor leszek megindokolni nézetemet a következőkben. (Halljuk! Halljuk!) Egészen heterogén két dolog: egyfelől a javaiktól az utódállamok által jogellenesen, szerződésellenesen megfosztott magyar állampolgárok ügye, (Jánossy Gábor: Kirabolták őket!) másfelől pedig a hadikölesön károsultjainak kérdése. Az első esetben a károsodás onnan származik, hogy az utódállamok nem tartották meg a nemzetközi szerződések határozmányait, nem respektálták a trianoni szerződésnek sem azt a megállapítását, hogy az optánsok sértetlenül megtartják birtokaikat, sem azt a másik kikötést, hogy a magyar állampolgárok javait a háborúból kifolyólag sem felszámolni, sem elkobozni nem szabad. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Nem respektálták a szesződésnek ezeket a kikötéseit (Jánossy Gábor: Amit ők csináltak!) és a szerződés ellenére lefoglalták, elkobozták a magyar állampolgárok javait. (F. Szabó Géza: Azt az 5%-ot, ami a javunkra szólt, nem teljesítették!) Ebből az következik, hogy aki a kárt okozta, az tartozik a kártérítéssel is, tehát az utódállamok azok, amelyek kötelesek kártalanítani a javaiktól megfosztott magyar állampolgárokat. (Pakots József: A magyar adófizetők fogják megfizetni!) Es ennek a kérdésnek lényegén semmit nem változtat az, hogy a kisentente mellé szegődtek kisegítő társul egyes nagyhaülése 1930 május 15-én, csütörtökön. talmak és nagyobb kontribucióval járulnak hozzá a kártérítéshez, mint aminőt maguk a kisentente hatalmak úgynevezett helyi járulékaikkal beszolgáltatnak erre a célra. A nagyhatalmaknak ez a támogatása legfeljebb a mi elismerésünket vívhatja ki velük szemben, akik saját áldozatkészségük árán (Pakots József: A mi pénzünket adják oda!) hozzájárulnak ahhoz, hogy ezeket a viszonyokat rendezzék és így bizonyos megnyugvást teremtsenek. Ezzel szemben a hadikölcsönök kárvallottjainak károsodása onnan állott elő, hogy a magyar állam a közbejött katasztrofális események folytán mindeddig nem volt képes azt az adósságot, amelyet saját polgáraitól vett fel, egészben vagy részben törleszteni. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) A hadikárosultakkal szemben tehát a magyar állam felelős, a magyar állam erkölcsi kötelessége ezeknek megfelelő kártalanítása. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) A legnagyobb visszaélés, egyenesen lelketlenség volna tehát a magyar államnak, az összességnek ezt a kötelezettségét áthárítani az állampolgároknak egy kis csoportjára, arra a csoportra, amelynek tagjai hosszú évek szenvedései során (Rothenstein Mór: Szegények, nagyon szegények!) most végre nagykeservesen valamelyes csekély kártalanításhoz jutnak. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ezen az igazságon mitsein változtat az a megvallom, nagyon tetszetős beállítás, amelyet több kiváló szónok ajkairól hallottunk ebben a Házban, hogy hiszen ez az egész alap, amelyből a kártalanítás történik, voltaképpen a magyar adófizetőik pénze, méltányos tehát, hogy ebből a pénzből a kárvallottaknak másik csoportja, amely talán méginkább rászolgált a kártérítésre, amely méginkább számot tarthat a mi együttérzésünkre, bizonyos mértékű kielégítést nyerjen. Ez a beállítás rendkívül tetszetős, lebilincselő és megnyerő, azonban nem reális. Mindenekelőtt annak az úgynevezett agráralapnak kétharmad részére egyáltalában semminemű vonatkozást nem lehet konstruálni a magyar adófizetők pénzével, a magyar adófizetők által történt beszolgáltatással, mert az alapnak ezt a^ kétharmad részét részben a kisentente szolgáltatja az úgynevezett helyi járulékokból, — ami igen komikus kifejezés, de ők mindig ezt használják az ő felséges törvényeikből kifolyólag — másfelől pedig a nagyhatalmaknak igen erős hozzájárulásából alkotják meg. Ennek a kétharmadrésznek tehát egyáltalában semmi köze a magyar állampolgárok zsebéhez, magyar adófizetőkhöz. Ennek az agráralapnak csupán egyharmadrésze rekrutálódik a magyar állam által részben jóvátétel címén, részben a trianoni szerződésből folyó egyéb jogcímeken beszállított öszszegekből. Ezek az összegek alapjában véve igenis a magyar adófizetők zsebéből kerültek ki, de ezek az összegeik a nemzetközi megállapodások szerint már azokat a hitelező államokat illetik, amelyeknek tulajdonává váltak és ha a hitelező államok ezt a saját tulajdonukat nem a saját céljaikra használják fel, hanem a kárt szenvedett magyar állampolgárok kártalanítására fordítják és ezzel közvetve hozzájárulnak ahhoz, hogy ez az adófizetők zsebéből kikerült pénz visszafolyjék a magyar gazdasági életbe és a magyar gazdasági életet termékenyítse meg, akkor ennek végeredményb en legfeljebb csak örülnünk lehet. Ennélfogva nem szabad és nem helyes az egyformán kárvallott magyar kategóriák között ellentétet konstruálni és azokat egymással mintegy szembeállítani és még kevósbbé volna helyes és még kevésbbé