Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.
Ülésnapok - 1927-391
Az országgyűlés képviselőházának 391 get nem repudeálolk, amely engem joggal terihel. \ En egész eljárásomat és ténykedésemet ebben • az ügyben nem fedezhetem a kormány felelős- \ ségével, mert én nem tartozom a hivatalos appa- | rátushoz és bár én is természetesen Genfiben és másutt külföldön, ahol Magyarországot képvi- ; seltein, osiak a kormány intenciói szerint járha- | tok el, ha azok az intenciók nem fedik az én | meggyőződésemet, akkor egyszerűen megszűnők ; a kormányt képviselni és kérem más képviselő j kijelölését. (Ügy van! Ügy van! a bal- és a j jobboldalon.) Úgyhogy én azokért, amik történtek attól a pillanattól kezdve, amikor az optáns- j ügy Gajzágó László követ kitűnő jogi előkészí- • tése után az én kezembe jutott, 1927-től egészen j 1929. október kezdetéig teljesen vállalom, — érzem,^ hogy el kell fogadnom — az egyéni felelősséget is, mert ez egész idő alatt semmi sem i történt, ami nem az én hozzájárulásommal, előzetes megbeszélés folytán történt volna, ha pedig történt valami, amiről előzetesen nem tudtam és én mégis a helyemen maradtam, akkor ezzel vállaltam a felelősségben való részese- ; dést is. T. Képviselőház! Nagy örömmel hallottam j ma Peyer t. képviselő úrtól, hogy ő a dolog meg- j indulását helyesli, tudniillik azt, hogy midőn bizonyos számú magyar állampolgárok a 250. ^> ; alapján Románia ellen olyan intézkedés miatt, amelyet ők sérelmesnek tartottak, pert indítottak a vegyesbíró »ág előtt és a magyar állam kötelességszerűleg, minthogy jogi meggyőződése ugyanez volt, polgárainak ügyét magáévá tette és őket a per vitelében segítette; mondom, : megnyugvásul szolgál nekem, hogy Peyer t. ; képviselőtársam ezt az elindulást helyesli és ! abban a stádinmiban, amikor larról volt szó, , hogy a vegyes döntőbíróság tekintélye respektáltassék, egyetértett a kormány eljárásával és azt támogatni hajlandó volt. Egészen hasonló megállapítást vélek kiolvasni Eassiay Károly t. képviselőtársam beszédéből is, aki az úgyneve- ! zett optánsügynek lefolyásában két fázist kü- jj lönböztetett meg: az elsőt, amelyben ez az ügy és az illető állampolgárok védelme összeesett a nemzetközi bíráskodás sérthetlensége nagy elvének védelmével és azt a szerinte második stádiumot, amelyben iaz alkudozások terére léptünk. En nagyon örülök és konstatálni kívánom azt, hogy a kiinduló pontban e— r etértünk, hogy tehát a 250. §-ban foglalt joggal való élés a magyar honpolgárok résziéről jogosult volt és hogy a magyar államnak nemcsak joga, hanem kötelessége is volt Őket ebben támogatni, az ő ügyüket felkarolni. Mármost • hogyan történt a r dolog- további fejlődése? Méltóztatnak jól emlékezni, de olya- : nők kedvéért, akik talán nem követték figye- • lemmel az ügy minden fázisát, röviden rekapitulálom. A vegyes döntőbíróság előtt először ; az illetékesség- kérdése vettetett fel; hosszú í megvitatás után a vegyesbíróság magát illetékesnek mondotta ki. Ezzel minden szigorú jogi felfogás szerint res judicata volt az illetékesség kérdése, mert a békeszerződés 239. §-ában az aláíró hatalmak magúkat kötelezték, hogy a vegyes döntőbíróságr/ak minden döntvényét ; véglegesnek elfogadják és államaikban keT-esztülviszik. A román kormány azonban nem így vélekedett; visszahívta, az ő áíltala delegált bírót, magamagát tette az illetékességi kérdés bírájává és azon az alapon, hogy szerinte a vegyes döntőbíróság túlhaladta hatáskörét, ki- | jelentette, hogy nem vesz részt a vegyes döntő- l bíróságnak erre az ügyre vonatkozó tevékenységében; egyúttal a Nemzetek Szövetsége taráosához fordult a nemzetek szövetségi okmá. ülése 1930 május lU-én, szerdán. 41 nyánafc 11. §-a alapján, amely a tagokat feljogosítja arra, hogy minden olyan _ ügyet, amely a nemzetek közti egyetértést és békét veszélyeztetné, odahozzon, hogy azután a tanács csináljon vele, amit jónak lát. Ugyanakkor természetesen a magyar kormány részéről az a felszólítás intéztetett a tanácshoz, hogy tegyen eleget a trianoni szerződés 239. §-a által szintén rárótt szoros kötelességének, hogy amennyiben az az állam, amelynek bírája akármilyen okból akadályozva van funkciójának teljesítésében, nem gondoskodnék pótbíróról bizonyos határiidíő alatt, ő jelölje ki azokat a neutrális egyéneket, akik közül a másik fél kiválasztja a működő bírót. A tanács azonban habozó magatartást követett. Igen érdekes ós igen sajátságos álláspontok fejlődtek ki. A dolgok összes fázisaival nem akarom untatni a Képviselőházat, de amikor 1927-ben az én kezembe került a dolog, akkor nem kisebb 1 embernek, mint a brit birodalom külügyminiszterének előadásában, a pótbíró kijelölése helyett egy olyan javaslat került a tanács elé, amelynek végén az volt kimondva, hogy a tanács a pótbíró kinevezése iránti 1er péseket csak akkor teszi meg, ha Magyarország hozzájárul bizonyos nézőpontokhoz, amelyek az ő indítványában, az ő előadmányában foglaltatnak. Ez volt tulajdonképpen az egész ügy krizise. Ügy állították oda a dolgot, mintha a tanácsnak az a kötelessége, hogy a pótbíró kinevezéséről gondoskodjék, egy diszkrecionális jog volna. Sőt csodálatosképpen akadtak a jogászvilágban is véleményezők, akik ezt a hihetetlen álláspontot érvényesítették azzal az okoskodással, amelyet minden jogász ítéletére bízok, hogy igenis, a tanács formai kötelessége az, hogy a pótbírót kinevezze, legfőbb kötelessége azonban az, hogy a béke fenntartásáról gondoskodjék és ha ezt a fő kötelességét kollizióban látja lenni azzal a másik formai kötelességgel és a pótbíró kinevezése által olyan helyzetet teremtene, amely a békét veszélyeztetné, akkor néki magasabb kötelessége ezt mellőzni és a békéről gondoskodni. Abban az ülésben, amelyben ez az indítvány tétetett, sikerült odáig vinni a dolgot, hogy a tanács egyértelműen elutasította a öhamberlain-féle indítványnak azt a részét, amely kimondotta, hogy pótbíró kinevezéséről csak abban az esetben gondoskodik, ha előbb Magyarország bizonyos feltételeket teljesít. Ezt minden udvariassági tekintet mellett is, amelylyel a tanács tagjai a brit világbirodalom képviselője iránt viseltettek, nem fogadták el; ezt sikerült, ha nem is expressis verbis visszautasíttatni, de mellőztetni. Így hát legalább sikerült megakadályozni, hogy egy nyilt sérelem, a békeszerződések nyilt arculütése követtessek el. A tanács azonban azután arra az álláspontra állpjt, hogy mielőtt ő döntene, mielőtt ő határozna, a feleket felhívja arra, hogy próbáljanak egyezkedni. Itt jutunk el ahhoz^ a ponthoz, ahol^ teljesen elismerem, hogy jogosult a véleménykülönbség. (Peyer Károly: Ott történt a hiba!) Jogosult az az álláspont, amely azt mondja, hogy nekünk akkor azt kellett volna mondani, hogy: kérem, mi nem látjuk semmi szükségét az egyezkedésnek, (Peyer Károly: "Ügy van!) itt van a bíró, itt yan a szerződés szakasza, tessék azt végrehajtani, a bíró fog dönteni s ha a bíró úgy ítél, hogy nincs igazunk, akkor ennek az ítéletnek alávetjük magunkat, ha pedig úgy ítél, hogy igazunk van, akkor elvárjuk a román kormánytól, hogy azt végre7* . S
