Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-391

34 Az országgyűlés képviselőházának tásában is milyen csökkenés állt be, hanem ha valaki idejön, legyen az akár a legkisebb külföldi újságíró is, az első dolog, hogy nyomban ellátják minden jóval és széppel. Csak rá kívánok mutatni arra, hogy amikor itt volt Rother mere lord fia — akit azóta már letagadnak a túloldalon s letagadják éppen azok, akik részére l az ünnepléseket rendezték — sajnálták, hogy a napnak nincs 36 órája, ihogy még három bankettet lehetett volna rendezni a részére s mást sem tudott csinálni, állandóan frakkos, szmokingos urakat és deikoltált hölgyeket látott, terített asztalokat, pezsgőket, autókat és hatlovas hintókat. Természetesen, ha ilyen impressszióval megy el valaki tőlünk, annak »azt kell hinnie, hogy tényleg itt mindenkit tej ben-vajban fürösztenek. Láttunk azután más dolgokat is. Azok a külföldiek, akik ezeket a kérdéseket intézik, figyelemmel nézik, hogy tényleg hogyan áll Magyarország pénzügyi helyzete. Amikor azt látjuk, hogy a költségvetést ennyire felduzzasztottak, amikor azt látják, hogy ma a belügyminisztérium költségvetése töblb, mint a 21 milliós Magyarország költségvetése, amikor látják a nagy luxusdorbézolásokat, Lillafüredet, a külföldi diákotthonokat, a beruházásoknál elkövetett pazarlásokat, a kamatmentes tyúkkölcsöntől végig, akkor természetesen azt mondják, hogyha erre a célra van pénz, ha van pénz arra, hogy a magyar nép, a magyar állam csupa gavallériából megfizesse a Bacher gabonaspekulációjából keletkezett differenciákat, iákkor ne csodálkozzanak a itúloldalon, ha olyan hit keletkezik Magyarországról, hogy itt tényleg mindenki jólétben él és az az ország, amelynek jut még felesleges ilyen kiadásokra, tényleg nem tudja fizetni azokat a terheket, amelyeket újabban ráraknak. Pedig volt egy ellenkező felfogás, nem a mi oldialunkhon, hanem a túloldalon. Itt van egy hírlapi közlemény, arról a beszédről, amelyet Benes külügyminiszter tartott a cseh parlamentben. Nem szívesen idézem, de feltétlenül kell hogy idézzem ezt a részt, amikor ő azt mondotta, hogy az utolsó tíz évnek európai fejlődése révén olyan atmoszféra alakult ki, amelyben az a vélemény formálódott ki, mintha az oszitrák, bolgár és magyar jóvátétel törlése magától értetődnék. ö tehát maga elismerte azt, hogy az európai atmoszférában olyan vélemény alakult ki, amely az összes jóvátételi követelések törlését kell hogy maga után vonja és amikor a túloldalon elmondják eat» akkor rendkívül csodálkoznunk kell, hogy ez nem következett be, hanem ellenkezőleg nekünk, ha nem is jóvátétel címén, — teljesen mindegy a név — de mégis fizetnünk kell. A. hágai tárgyalások eredménye meglepetés volt Magyarországra nézve. Mindenki bízott abban, hogy Magyarországnál figyelembe fogják venni, hogy Magyarország már hozott elég áldozatot területben, pénzben és egyéb tekintetben, mégis azt láttuk, hogy míg Bulgária engedmény kapott, míg Ausztriának semmit sem kell fizetni, míg Németországgal szemben igyekeztek lehetőséget teremteni arra, hogy a terhek Németország pénzügyi egyensúlyát ne ingassák meg és a tárgyalási hang Németországgal szemben barátságos és udvarias volt, addig velünk szemben a legnyersebben állapítottak meg olyan feltételeket, amely feltételek azután kifejezésre juttatják iaz, hogv velünk szemben milyen érzéssel viseltetnek odaát Pedig Magyarország eddig is fizetett tekintélyes összegeket s ha beleszámítjuk azokat ; az összegeket, amelyeket szénben, vasúti anyagbán fizettünk, ha hozzávesszük azt a 391. ülése 1930 május lA-én, szerdán. húsz év alatt fizetendő 200 milliót és újabban azt a 310 milliót, amit most rónak ránk, ha hozzávesszük azt, amit a tőlünk elszakított területen lévő gyárak, állami épületek, vasutak s egyebek képviselnek s ha ehhez hozzászámítom a románok által okozott kárt, akkor nem túlzás, ha azt mondom, hogy Magyarország 10—13 ezer milliót, tehát 10—13 milliárd pengőt fog fizetni jóvátétel fejében. Az az összeg, amely most megállapíttatott, meglepetés volt; meglepetés volt pedig^ főleg azért, mert a nemzetközi kölcsön tárgyalásával kapcsolatosan olyan kijelentések történtek a Házban és a bizottságban is, hogy ezzel az évenként fizetendő körülbelül tízmilliós összeggel a jóvátétel kérdése is el van intézve. Mindenki csak kézlegyintéssel mondotta, ugyan kérem, 1944-ben ki fog még egyáltalában beszélni jóvátételről? Ezt a meglepetést meg kell magyarázni és keresnünk kell, mi idézte elő azt, hogy Magyarországnak most tényleg fizetnie kell, mi az a körülmény, amely ezt a helyzetet teremtette és mik azok a célok, amelyekért Magyarországnak ilyen áldozatot kell hoznia. Ez az optáns-ügy. Hiába akarjuk tagadni, hiába akarnók kétségbevonni, hogy nem ez idézte elő a Magyarországra kirótt terhek öszszegét Az a szétosztási kulcs, amely^ nyomban meg van Ihatározva ebben az egyezményben, az a megállapítás, amely történik az A- és B-kaszszát illetőleg, a legvilágosabban bizonyítja mindenki előtt, hogy ezeket az összegeket milyen célra kell fizetni. Még lehetne ezt az állítást valamiképpen alátámasztani és elfogadhatóvá tenni az esetben, ha például csak azt mondanák, hogy Magyarország tartozik a békeszerződésből keletkezett Összes terhek címén évenként 13'5 milliót fizetni; a többit azután rábízzák azokra a hatalmakra, amelyeknek ezt fizetni kell. De nyomban ugyanakkor rendelkezni, hogy ez a 13'5 millió miként használtassák fel, nyomban ugyanakkor rendelkezni, hogy az agrárperekből keletkezett követeléseknek fedezésére azonkívül még ki tartozik hozzájárulni; ez világosan bizonyítja, hogy igenis csak azért kell fizetnünk és semmi másért, mert az agrárperek egyidejűleg kerültek oda tárgyalásra. Sokak előtt talán hihetetlenül hangzik az, hogyha a magyar állampolgároknak akár Romániában, akár Jugoszláviában, akár Csehszlovákiában sérelmük történt a kisajátításnál és ez ügyben a nemzetközi hágai bírósághoz fordulnak, akkor miért kell a magyar kormánynak abban tovább menni, mint amennyi szükséges, hogy az állam polgárainak érdekét megvédje. Ez az ügy ott volt 1927-ben a genfi vegyesbíróság előtt, amely abban az időben a maga illetékességét meg is állapította. Ezen illetékesség megállapítása után történt azután, hogy a román király 1927. február 24-én visszavonta a bíróságból a maga képviselőjét. Amíg ez a kérdés így tárgyaltatott, addig mi elvi szempontból, a nélkül, hogy a kérdés érdemére kívántunk volna rátérni, a legélesebben elítéltük a román kormánynak ezt az eljárását, mert a nemzetközi döntőbíráskodás diszkreditálasa az, ha valaki belemegy abba, hogy érdemben kezd tárgyalni, s amikor a bíróság a maga illetékességét már kimondja, akkor olyan módon kíj vánja a nemzetközi bíráskodást lehetetlenné tenni, hogy visszavonja a bíráját és ezzel akaj dályozza^meg az ügynek rendes bírói úton való elintézését. A nemzetközi döntőbíráskodás lehetetlen helyzetbe kerülne akkor, ha az elv lenne, és mindenki, aki érzi, hogy esetleg a döntés ránézve kedvezőtlenül alakulhat, vissazvonja a