Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-391

Az országgyűlés képviselőházának 391. ülése 1930 május lU-én, szerdán. 35 bíráját, és ezzel megakadályozza az ügy békés elintézését. Ezzel az eljárással csak a háború^ uszítóknak teszünk szívességet akik azt mondják, hogy miután az ügyet békésen elintézni nem lehetett, akkor erőszek útján kívánjuk azt elintézni, tehát akkor nem a jog, nem az igazság, hanem újra az erőszak érvényesülne. Eddig teljesen rendben volt a dolog. Ismételten hangsúlyozom a nélkül, hogy a kérdés érdemére kívántunk volna befolyást gyakorolni, tisztán elvi álláspontunknak megfelelően osztoztunk abban a felfogásban, hogy igenis a román kormány által visszavont bíró helyére a Népszövetségnek a békeszerződések rendel kezeseinek megfelelően ki kell jelölnie ezt a két bírót, akik közül azután a magyar kormány a döntőbírót kinevezheti. E körül folytak Genfben a tanácskozások. Nagyon sokszor történt itt hivatkozás arra, hogy az angol kormány milyen jóindulattal viseltetik a magyarság irányában, mégis azt látjuk, hogy Chacrniberlainnek sikerült ezt évekig különböző formulákkal elhúzni és ő nem volt arra kapható, hogy döntést provokáljon. E tárgyalások közepette követte el a magyar kormány a legnagyobb hibát. Eltekintve attól, hogy gróf Csáky már Brüsszelben is elég súlyos hibát követett el, amikor a japán követ iránti előzékenységből kézjegyével látott el egy egyezményt, amelyet Magyarországgal szemben később ismételten kihasználtak, a magyar kormány ott követett el hibát, amikor hajlandóságot mutatott arra, hogy az ügy békés elintézése céljából tárgyalást kezdjen közvetlenül a román kormánnyal. Ekkor már ez az ügy nem a, román, jugoszláv és cseh, illetve ez esetben még kizárólag a román agrárperek résztvevőinek ügye volt, hanem az a magyar kormány ügyévé vált, és már ezeknek a tárgyalásoknak folyamán történtek olyan kijelentések, hogy a román kormány hajlandó fizetni az elvett birtokokért, de ezeket a fizetési összegeket be kívánta tudni a majdan fizetendő magyar jóvátételi összegbe. A kérdésnek ez a része itt körülbelül már eldőlt. A magyar kormány arra hivatkozik, hogy hiába volt minden ellenállása, Genfben követelték ennek az ügynek is a rendezését. Mindaddig, amíg a magyar kormány azon az állásponton volt, hogy jóvátételt pedig Magyarország többet nem fizet és ez ügyben a miniszterelnök ismételten tett kijelentéseket, mi annak ellenére, hogy a kormány politikájától igen sok választ el bennünket, teljes egészében támogattuk a kormány álláspontját. Abból indultunk ki, Ihogy ha fizetni kell, akkor a magyar népnek kell fizetnie (Fábián Béla: Sajnos, úgy van!) és ismerve a mi adórendszerünket, több mint bizonyos, hogy ezek a terhek újból a dolgozó népre háríttatnak át a fogyasztási és egyéb közvetett adókban. Ez az egyszerű magyarázata annak, miért tudtuk ma a kormány álláspontját magunkévá tenni ez esetben és azt mondtuk, (teljesen egyek vagyunk abban, hogy Magyarország több jóvátételt pedig nem fizethet, mert Magyarország már eleget fizetett azzal, hogy leadta területének nagyrészét, leadta az azon lévő értékeket, fizetett azóta is, elég volt, a magyar gazdasági élet és a magyar nép nem bír el újabb terheket. Ekkor jött azután az a meglepetés, — amint már előbb is említettem —• hogy. iaz optánsügyet is bevonták a hágai tárgyalásokba és a magyar kormány, hivatkozva arra, hogy itt kényszerhelyzet volt, engedett ennek a követelésnek és olyan megállapodást kötött, — amelynek részletezésébe a rendelkezésemre álló idő miatt sem tudnék belemenni — hogy az A- és B-kassza alapján kívánja kiegyenlíttetni ezeknek az agrárpereknek követelőit. A magyar kormány hozzájárult ehhez és nem láttunk semmiféle olyan jelenséget, amiből arra lehet következtetni, hogy a magyar kormány nagyobb ellenállást tanúsított volna ebben a .kérdésben, kivéve azt a vitatkozást, amely ilyen tárgyalásoknál szokásos. Nem láttuk azt a törekvést, hogy ha <a túloldalról felvetnek ilyen követeléseket, akkor a magyar kormány más természetű követelések rendezését is felvesse, amire van példa. Láttáim itt a hágai német egyezményben egy egész csomó olyan rendelkezést, amely oéldául kiterjed arra, hogy egyidejűleg rendezik Németországnak nemzetközi adósságait és különböző egyességeit, amelyeket különböző államokkal kötött. Rendezték itt a lengyelekkel fönnálló differenciákat és bevonták ezeknek az egyess egeknek kötelékébe olyan kérdések rendezését is. amelyek nem szorosan jóvátételi kérdések. Nekem tehát az a véleményem, hogy a magyar kormány ezzel a tárgyalással kapcsolatosan a maga részéről is felvethetett volna mástermészetű követeléseket és ragaszkodott volna ezekhez, akkor egészen bizonyos, hogy ezek a követelések is legalább tárgyalás alá kerültek volna és lehetséges lett volna a mainál egészségesebb és helyesebb rendezést találni. Csak arra hivatkozom, hogy itt van Magyarországnak egy nagy terhe, a háború előtti adósság kérdése, amely tekintetben semmiféle megnyugtatót a miniszterelnök úr a külügyi bizottságban sem tudott mondani. Itt az a helyzet, hogy ha e<*"T kamatfelemelés, amelynek gondolata a külföldi lapokban na/nviláe-ot látott (Mozgás és zaj a szélsőbaloldalon.) és amely e szerint nem titok, s ígv elmondhatom, — a külföldi hitelezők körülbelül 50 százalékos valorizációt kérnek — megtörténik, akkor ez a most előttünk fekvő törvényjavaslatban megállapított összegnek több mint a négyszeresét fofia kitenni. Ezek a súlyos terhek itt jelentkeznek és nem tudom. Magyarország miből fogia előteremtene azokat az összegeket, amelyeket majd ezen a címen kell fizetni és amelyek sokkal többet tesznek ki, mint amennyi az itt megállapított összeg. Elhangzott az az állítás, — amire már az előbb rámutattam —• hogy nem igaz az, hogy a román optánsok, általában az agrár perek miatt kell nekünk fizetnünk. Felvetem a kérdést, mi lett volna a helyzet Hágában, ha például Románia nem vonja vissza a maga ítélő bíráját 1927-ben. ha 1927-ben az üery rendes bírói útra terelődik és előreláthatólag mára már befejezést nyer? Mi lett volna a helyzet akkor Hágában? Akkor is megállapították volna Magyarország terhére fizetendő összegeket l

f Nem hiszem. En azt hiszem, megállapították volna azokat az összegeket, amiket ezen az egvességen kívül is fizetnünk kell és fizetünk különböző külföldi követelésekért Kanadától^ kezdve egészen Görögországig. Ezeket bizonyára ki kellett volna egyenlíteni, de ezeknek összege nem tett volna ki annyit, mint amennyit itt két-három év alatt fizetünk. Tehát minimális^ összeggel elintézést nyert volna az egész kérdés. "Vagy felvetem azt a kérdést, mi lett volna akkor, ha oéldául a genfi vegyes bíróság ítéletet hoz? Hiszen ha törvényszék elé megyek, nem mehetek oda abban a biztos tudatban, hogy feltétlenül nekem lesz igazam. Nem akarok újból a dolog érdemére rátérni, k