Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-390

Az ország gyűlés képviselőházának 3 közi szerződésnél az, hogy a jog és a kötelesség koincidál, hogy egyetlen aktusban jön létre és jelenik meg a jog és kötelesség akkor, amikor a szerződésit aláírják. Ez az állami szuverenitásnak és a nemzetközi kötelességnek relációja, és aki nem fogadja el, az nem oly partner, akivel az ember abban a reményben ülhet össze, hogy a jogi intézményekre építhet fel új Közép-Elurópát. T. Ház! Nem szeretek túlozni, nem állítom, hogy ez, az a kisantant részéről állami szuverenitásról vallott hamis elv valahol itt meg van fogalmazva az egyezményben, hisz akkor nem írta volna alá a kormány. Sőt tovább megyek, a kormánynak módja, alkalma sem volt arra, hogy erről a témáról, vagy erről a jogelvről vitatkozzék, mert mi volt a magyar államnak, * a delegátusoknak kötelessége? A magyar állampolgárok jogainak mikénti biztosítása a trianoni szerződéssel kapcsolatban. Ez nem merült fel, mint elvi kérdés, de benne van a kisantant egész gondolkozásában és szereplésében. Tehát nem állítom, hogy az egyezménynek egyes pontjaiban ez benne van, de igenis, állítom újra, hogy egész szereplésében és eljárásában ez a hamis szuverenitási elv szerepel, hogy ezt nem adták fel az egyezmény révén sem, amelyről pedig azt mondjuk, hogy a kiengesztelődést szolgálja. Például az agrárperekben nemcsak az anyagi követelések alól mentesítették magukat, hanem, megmentették jogelvüket is, Ők csak azt ismerik el jogosnak, amit saját törvényeik szabnak meg, nem pedig, aimit e^y nemzetközi döntőbíróság vagy fórum. Fenntartották tehát kifejezetten azt az elvi álláspontjukat, hogy az aláírt szerződések megtartása attól függ, hogy utóbb megállapíthassák, hogy az az aláíró hatalom szuverenitásába beleütközik-e? íme mily. nagy a szakadék, a magyar kormány és a kisantant hatalmak felfogása között! De miért fontos ezt látni, tudni, és a magyar parlamentben megállapítani? Azért fontos, mert ez egyúttal magyarázza, megvilágítja a ki enges ztelődés komolyságát és értékét. Benes külügyminiszter úr azt mondotta az egyesség megkötésénél, hogy ez az első lépés Közép-Európa konszolidációja felé. Mi magunk is beszélünk új atmoszféráról, beszélünk arról, hogy a jóvátételi kérdés rendezése után Európa történetének új fejezete kezdődik. Maga Loucheur, tehát az egvezmények vitájánál elnöklő Loucheur azt 'mondja, hogy ezek után az egyezmények után kezdődhetik Közén-Európa gazdasági, sőt politikai kiépítése és ea-yáltalában a páneurópai gondolatnak akár gazdasági, akár politikai vonatkozásban való megvalósít ásat sürgetik, mint Briand is. Mindez azt árulja el, hogy mindenki érzi, hogy a jövőt másképp és biztosabb alapokon kell rendezni. Lehet, hogy Páneurópa utópia, de azt mi sem tagadjuk, tudjuk, hogy rendezés kell^ és hogy ez nem a régi állapotok visszaállítása. Mi igenis magunk részt akarunk venni Közép-Európának új megépítésében, amelyben az új Hungária is kiépül, s amely új rendben a nemzetek joga, fejlődésképessége és a nemzetközi jog által védett élete biztosítva legyen. Amikor tehát az egyezmény után ilyen politikai kilátások vannak, akkor nekem igenis, nagyon kell néznem azt, hogy az a másik fél, aki — mint mondotta — csak a nagyantant kérésének engedett, milyen gondolkozású és milyen szellemű? Összefügg ezzel a kérdéssel, hogy ők hogyan gondolkoznak állaim szuverenitásukról és a nemzetközi kötelezettségekről, a nemzeti kisebbségek kérdése is. A két eset teljesen hasonló. KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XXVIII. . ütése 193Ù május 13-án, kedden. 20 íme itt van a kisebbségi szerződés. Nem fogom felolvasni, hiszen nagvjában mindenki tudja, hogy a szerződés szerint minden fajú állampolgár ugyanazokra a jogokra tarthat igényt, de tudjuk, a valóságban mi történik. Most is például a esiki székelyeknek memorandumuk van a Népszövetség előtt, amelyben világosan ki van mutatva, hogy a közbirtokosság vagyona szempontjából a székelyekkel szemben egészen más elveket hajtottak^ végre, mint a románokkal. Miben epvezák tehát ez a két eset? Abban, hogy mindkét esetben van nemzetközi szerződés, az egyik esetben a nemzeti kisebbségi szerződés, a másik esetben pedig a trianoni szerződés 250. §-a. Es ők mindkét esetben az állami szuverenitásukat föléje tolják azoknak a kötelezettségeknek, amelyeket akár a trianoni szerződésben, akár a nemzeti kisebbségi szerződésben elvállaltak. Egészen világos tehát, hogy itt e°y ilyen hamis állásponttal állunk szemben, amelyet nekünk kötelességünk megvilágítani, mert sajnos, olyan ügyesen tudják képviselni álláspontjukat, hogy még az egyezményt létesítő felek között elnöklő Loucheur is azt mondotta, hogy amikor ez az egyezmény létrejött, nemcsak a magyar kormány jogi álláspontja érvényesült, hanem létrejött az egyezmény, a nélkül, hogy Csehszlovákia feláldozta volna a maga szuverenitását, a nélkül, hogy rést ütött volna az agrár perekben elfoglalt álláspontján! íme tehát nyíltan kifejezésre jut a szuverenitásnak ez az álláspontja, hogy igenis, a trianoni szerződés 250. §-ával szemben ők maguk állapít; ják meg annak kötelező vagy nemkötelező voltát. Még többet, mondott Benes miniszter úr az újságírók előtt tett kijelentésében, amikor azt mondotta, hogv «mi védelmeztük a mi ismert elveinket és ezek a párisi egyezményben világosan le vannak fektetve. Minden jogi álláspontot Magyarország és a kisantant államai kívül hagytak a megállapodás keretén, amivel szemben gyakorlatilag ezeket az elveket alapjává tettük földreformunk további végrehajtásának és^ teljes nemzetközi tiszteletben tartásának. Kétségtelen, — mondja — ez nagy eredmény és jelentősége a párisi megállapodásnak.» Mi van ebben t. Ház? Sokkal több, mint egy konkrét esetben a jogi álláspont különbözőségének fenntartása. Ebben az van, ezt accentuálja, hogy igenis a jövőre nézve is saját agrártörvényeiket teszik irányadóvá, és bírósági ítélettel, a nemzetközi kötelezettséggel nem törődnek. Amikor ilyen nyilatkozatokat Jehet tenni az egyesség után és amikor azt látjuk, hogy minden egyes szakaszban hogyan óvta a kisantant szuverenitását, hogy az ő saját törvénye mindenek felett álljon, akkor kénytelen vagyok azt mondani, hogy gyakorlatilag is érvényesítette a kisantant a maga álláspontját. íme: először magának az Alapnak, akárki találta ki, a léte tulajdoniképpen az állami szuverenitás bifurkálása, jobban mondva elejtése. Egy harmadik valaki, az A-alap lett felelős a jogtalanságokért, amelyeket Bománia és Csehszlovákia követett el. Megvédése-e, érvényesítése-e ez a nemzeti kötelezettség teljesítésének és a szerződések betartásának? Az egyezmény szerint — hiszen nyomról-nyomra, pontról-pontra mehetnék, de későre jár az idő — (Halljuk! Halljuk!) — hogy a kisantant mindig csak annyit fog fizetni mindenhová, az A-alapba és a tartalékalapba, amennyit a saját agrártörvényeik szerint fizetniök kell. Sőt azt is kimondják, az egyezményben hogy az ő állami szuverenitási elvüket még jobban 5 *1