Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-390

I 28 Az országgyűlés képviselőházának egyik mindenben kész a vegyes döntőbíróságok elé menni, ők azt ideiglenes intézménynek^ tekintik, amelyet korlátozni akarnának a háborúval összefüggő kérdésekre és máris óvást emelnek jövőbeli működése ellen. Amit pedig itt ők elvben és tiltakozásban megtettek, azt u-s, egyezményben gyakorlatilag keresztülvitték. T. Képviselőház, gyakorlatilag keresztülvitték, mert ott, ahol nem egyezett az ő álláspontjukkal a magyar kormány jogi álláspontja, vagyis az agrárkérdésekben, ott csináltak oly egyezséget, amely szerint a döntőbíróság ítéletének következményei őket egyáltalán nem érintik. Rájuk nézve egészen közömbös rárperekben, hogy mily ítéletet vagy egyezséget is fognak hozni. Ez csak azokat fogja érinteni, akik az A-alapot fizetik. Az egyezmény azt tartalmazza, hogy azok a perek, melyekre nézve a kisantant felfogása az volt, hogy nem illetékes a döntőbíróság, a kisantantot már abszolúte nem érdeklik. Reá nézve mindegy, hogy mit fog az A-alap csinálni. A kisantant csak annyit fog fizetni, amennyit a saját agrártörvénye szerint fizetni akart. Azt mondta valaki, hogy itt nem a szoros értelemben vett jog érvényesüléséről van szó, ez kompromisszumos egyezmény, ne tessék tehát a strictum iust keresni ebben. Ez igaz. De nem látom benne a kompromisszumot se, t. i. ebben a pontban, éppen az agrároerekben, mert az agrárperekben az volna a kompromisszum, hogy bizonyos, kisebb-nagyobb összegben megegyeztek volna és azokat a ki s antant is viselte volna. A döntőbíróság ítéletével kapcsolatban a. kisantantnak is kellett volna valami áldozatot hoznia, de csak azt fogja fizetni, ami az ő törvényükben van. Hol itt a kompromisszum? Egyoldalúlag kivonták magukat azok alól a következmények alól, amelyek az agrárperekre vonatkozólag a vegyes döntőbíróságok ítélete folytán beálltak volna. Továbbmegyek. En úgy olvastam, nem tudom megtörtént-e, sajnos, az ily nagyfontosságú kérdésekben is néha a táviratoknak sem lehet hitelt adni, hogy a kisantant, illetőleg Csehország nem szándékozik a nemzetgyűlés, a cseh parlament elé vinni a ratifikáció kérdését, hanem egyedül Massarvk elnök fogja azt aláírni, azért, mert van a cseh alkotmányban egy paragrafus, mely szerint azokat a nemzetközi szerződéseket, amelyek újabb megterheltetést nem tartalmaznak, az elnök jogosult a parlament nélkül is aláírni. (Mozgás.) Nincs ebben demonstrative kifejezve az, hogy a kisantant ezt csak azért teszj, hogy dokumentálja, hogy az egész egyezményből őt semmiféle áldozat nem terheli? (Mozgás.) Tovább megyek. A második egyezmény 10. cikkében a kisantant a jogorvoslat jogát is fenntartja az illetékességi és érdemi ítéleteket illetőleg. Ez is arra a lapra tartozik, hogy ők a maguk jogi álláspontját mindenáron érvényesíteni akarják. Sőt, kénytelen vagyok azt az aggodalmamat és sejtelmemet is kifejezni, hogy még a jövő szempontjából is teljesen illuzórius a vegyes bíróságnak az a kiépítése, amelyet f az egyezmény tartalmaz. Megmondom, miért. Először is ott a szöveg már nem a magyar állampolgárok és a román, jugoszláv és cseh állam között felmerülő perekről szól, hanem Magyarországról és a kisantant államokról. Nem tudom, hogy ezzel nincs-e feladva, lehetetlenné téve a döntőbíróság intézménye sok esetben? Hiszen tényleg, a kormány nem állhat ki minden kis dologban. A magyar állampolgárok ^oga tehát veszélyben van. De továbbá az Egyezmény Magyarország és valamelyik V 3 90. ülése 1930 május 13-án, kedden. három állam között működő vegyesbíróságról beszél. Mi lesz akkor, ha bekövetkezik, amint bekövetkezett az optánsperekben, hogy a bírót visszahívják? Ha a bírót visszahívják, mi lesz a fellebbezéssel, az illetékességgel? Itt van talán a hágai bíróság, mint fellebbezési fórum. De ha a hágai állandó bíróság nem ruháztatott fel bírókiküldési joggal. Mi a garanciája tehát annak, hogy nem fog megismétlődni a veg y esbíróságnál eset, hogy a bírót visszahívják és mindenféle ítélet és fellebbezés lehetetlen. Ez a kisantant mentalitása •szempontjából lehetséges politika, ez az ő eddigi eljárásuk szerint megtörténhetik. Hiszen maga Korányi fődelegátus úr egyik cikkében maga azt mondotta, hogy azért is nagy dolog, hogy megcsináltuk az egyezményt, mert hiszen igaz, hogy mehetünk sok kérdésben a hasai döntőbírósághoz, de annak ítélete úgy sem volt végrehajtható. Ami azelőtt nem volt lehetséges, nem látom, hogy miként lesz lehetséges most, mert az egyezmény sem teremt reális garanciát. Nem mutatja az egyezmény, hogy ezt a kérdést csakugyan rendezni akarták volna. Ez egyszereűn financiális rendezés volt, s amint Loueheur mondta, minden attól függött, hogy a financiális szakadék óceán-e, vagy átjárható patak, mert aszerint lehet csak áthidalni a differenciát és az egyezményt megkötni. Megállapítom ezután a döntőbíróság szempontjából a mérlegegyenleget. A hágai egyezményben a magyar kormány teljesen f tiszteletben tartotta a döntőbíróság elvi intézményét, ki akarta^ építeni a nemzetközi életben és saját jövőjében a legfőbb ítélőszékét. Viszont a kisantant nem tanúsított ily tiszteletet a döntőbíróság intézménye ellen, kibújt az ítélet következménye alól. A garanciák kiépítését sem engedte. Egyáltalán általános vonakodását láttuk a Döntőbíróság intézményétől, amelyet az utolsó ülés jegyzőkönyve, legyen az joghatályos vap"v nem, pregnánsan kifejez. Ezt a különbséget igenis kell hogy hangsúlyozzuk, azok is, akik elfogadjuk ezt a javaslatot. Mármost kérdezem, ha a döntőbíróság elvi intézménye szempontjából ily kedvezőtlen a mérleg, hogyan legyen kedvező az a nagy nemzetközi politika szempontjából, melyet a nemzetközi jogokra, a döntőbíróságra kellene felépíteni? Es itt még egy dolog van. Az, hogy a kisantant egész magatartásában és amenynyire keresztül tudta vinni, gyakorlati politikájában az állami szuverenitásnak oly hamis tanát állította fel és érvényesíti, amely nemzetközi jogba és gondolkozásba ütközik. A kisantant mindig úgy lép fel, oly elveket követ, amelyekben az foglaltatik, hogy az állaim szuverenitás szemben áll vagy felette áll a nemzetközi jognak es kötelességnek, és hogy az állam szuverenitása címén ki lehet bújni a nemzetközi kötelesség alól. T. Kén viselőház! Ha egy állam akkor, amikor mindenütt a nemzetközi jog kiépítéséről beszélnek, amikor a-jövő ügyek békés elintézését ettől remélik, ily felfogást vall, az állami szuverenitásról ily hamis tant állít fel, az hogyan alkar helyet foglalni az úi Eurót» áb an? Tudom, vannak itt különböző teóriák és differenciák arranézve, hogy miképp lehet áz állami szuverenitást és a nemzetközi intézményeket és kötelezettségeket teoretikusan felfogni. Erre nem terjeszkedem ki. De abban mindenki megegyez, hogy nemzetközi kötelesség vállalása nem sértheti az^ állam szuverenitását, mert az kötelességgé éppen az állami (szuverenitás révén lesz. Az az eset a nemzet/