Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.
Ülésnapok - 1927-390
J Az országgyűlés képviselőházának 390. ülése 1930 május 13-án, kedden. 27 telődésre irányuló jóakaratból és békevágyból fogadták: el az egyezményt. En azt kérdem tehát, hogy a kisantant részéről a tárgyalásoknál és az eredménynél, amelyet az egyezmény tartalmaz, olyan szellem nyilvánult-e meg, a megállapodások olyan mentalitást tükröznek-e vissza, amely tényleg ezt a kiengesztelődést mutatja és szolgáljál (Strausz István: Nem!) Vájjon megteremtheti-e a nemzetközi jog uralmát s biztos bázisát a nemzetek életében az a felfogás, amely e tárgyalások alatt s benn az egyezményben a kisantant részéről megnyilvánult 1 ? En nem a kormány felelőssége és eljárása szempontjából teszem fel ezt a kérdést, hanem tisztán a kisantant szempontjából. S én jogosult vagyok ezt a kérdést feltenni még akkor is, ha elfogadom az egyezményt. Miért? Azért, mert az egyezmény teljesen különböző jogi felfogások fenntartásával készült, kikapcsolta a jogi különbségeket. En tehát nem vétek sem az egyezmény természete ellen, sem pedig a politikai korrektség ellen, ha majd igyekezni fogok kimutatni, milyen mentalitása s felfogása van a^ kisantantnak a nemzetközi jogról és kötelességről, a döntőbíróság elvéről ebben az egyezményben. Ezzel nem a politikai ellentéteket akarom kihegyezni, kimélvíteni a szomszéd államokkal szemben. Nem! De el kell ezt mondanom azért, mert nekünk rá kell mutatnunk arra a nagy szakadékra, amely a magyar állam vezetőinek s a kisantant vezetőinek jogi felfogása között van. (Ügy van! jobbfelőlJ Rá kell mutatnunk arra, hogy itt két világ van, még mindig egymással szemben úgy a nemzetközi bíróság kérdésében, mint pedig a nemzetközi kötelességek mikénü teljesítésében. Kezdem a döntőbíróság kérdésével, vagyis azzal, hogy a döntőbíróság elvének szempontjából milyen az egyezmény mérlegegyenlege? Ha eat meg akarom állapítani, akkor viszsza kell térnem oda, ahová gróf Apponyi Albert az optánskérdést Genfben emelte, amikor ő különösen Chamberlainnel való vitájában, — hogy osak erre a nevezetes momentumra utaljak, — azt hangoztatta és bizonyította, hogy ha az optánskérdésben nem fogadtatik el a magyar álláspont, ezzel áll vagy dől a döntőbíráskodás^ elvi, nemzetközi vonatkozásban és jelentőségben. Apponyi gróf nemzetközi jelentőségűvé tette, a kérdést és azt mondta, hogy a magyar álláspontnak nem érvényesülése veszélyezteti magát a döntőbírósági intézményt, amelyre pedig a jövőt akarják építeni. En nem mondom azt, hogy ezzel az egyezménnyel kapcsolatban is teljesen így áll a kérdés, osak a magas szempontra akarok utalni. A kérdés itt másképpen áll, mert hiszen soha sincs kizárva az, hogy a perlekedő felek, ha akarnak, békésen megegyeznek. Itt tehát tulajdonképpen a békés megegyezésre -jogosult felek megegyezésének eredményét kapjuk. Ebben a vonatkozásban tehát ezt a ímerev felállítást, hogy ezen dől vagy áll a nemzetközi döntőbíráskodás elve, nem tartom jogosultnak. Ámde ennek a törvényjavaslatnak a címe, amelyet tárgyalunk. így szól: «A trianoni szerződésből folyó kötelezettségekre vonatkozó egyezmények.» Amikor tehát az egyezmény nemcsak az optánspört likvidálja, hanem a trianoni szerződésből folyó kötelezettségeket is, akkor — méltóztassék megengedni — jogosult az a kérdés a kisantant eljárásával szemben, hogy előbbre vitte-e a döntőbíróság elvét és intézményét ez az egyezmény, hogv kiépítette-e garanciákkal, amelyek valóságos garanciák arra, hogy a vitás kérdések nemzetek között döntőbíróság útján intéztessenek el. Fel kell tenni a kérdést: vájjon mutatkozik-e a kisantant felfogásában, amelyet ennél az egyezménynél érvényesíteni tudott, az a gondolat és akarat^ hogy a jövendőnek, az új rendezésnek pill erévé akarja tenni a^ nemzetközi döntőbíróság intézményét? A kérdést így kell feltenni, így jogos feltenni és erre azt mondom, hogy a válasz, a mérlegegyenleg bizony nem kedvező. T. Képviselőház! Üjra világosan meg kívánom állapítani, hof^v nem a magyar kormány álláspontját támadom s nem őt vádolom, hogy e téren többet nem ért el. Megfordítva. Amikor felteszem a kisantanttal «zeniben ezeket a kérdéseket, akkor látom, hogy igenis a magyar kormány elérté azt, hogy például a döntőbíróság elvét és intézményét mé"- az új agrárperekre nézve is megvédte. Látom azt is, hogv az agrárpörökön kívül minden egyéb, a 250. § alapján indítható pörben is megvédte a döntőbíróság intézményét. Sőt látom azt is, hogv a kisantanttal vonatkozásban a vegyes dötőbíróságok intézményénél még bizonyos kiépítést is kivívott anynyiban, hogy a bíróságiban három tag helyett öt tag lesz és hogy fellebbezés is lesz a hágai állandó bírósághoz úgy az illetékességi, mint az érdemi kérdésekben. Hogy a döntőbíróságtól egyáltalában fellebbezni lehet, ez egészen új a nemzetközi jo°-ban, de ezt is a magyar kormány garanciaként^ vitte keresztül. Ezek azok a részletes eredmények, amelyeket a magyar kormány elért. Es általában milyen magatartást tanúsított a maervar kormány?. Megmutatta azt, ho^v teljesen a döntőbíróság eszméjének híve és mindig hajlandó bármilyen kérdésben, ameb r a magyar nemzetre vonatkozik, bátran döntőbíróság elé menni, függetlenül attól, hop'v az az ügy reá kedvezőtlenül vafv kedvezően fog-e végződni. Megmutatta tehát teljes, nvilt készségét abban az irányban, hogv a döntőbíróság elve pillére legyen a. nemzetek közötti vitás kérdések elintézésének. Ezzel szemben mit mutat a, párisi egyezmény a kisentente mentalitásáról? Először már a 250. ^-szal szemben az agrárperekben is fenntartja jogi álláspontját, mint a bevezetésben olvassuk. Sőt nemcsak jogi álláspontját tartja fenn, ihanem nagyon nyomatékosan hangoztatja: «hogy tiltakoznánk az ellen, hogy ez az egyezmény bármikor valami új követelések igazolása», vagyis prejudicium legyen. Ennél is fontosabb szerintem, hogy amikor az .egyezmény szerint az agrárpöröknél az ítéletek úgysem érintik a kisantantot, — akkor a kisantant az április 28-i ülésben mégis bejelentette tiltakozását a döntőbíróság ellen. Ez tehát több, mint jogi álláspontjának fenntartása a. 250. § dolgában, tehát abban a^ kérdésben, amely vitás volt, mert a tiltakozás általában mondja (olvassa), hogv «az I. számú egyezményben megállapítottuk azokat az intézkedéseket... stb. — és tovább: ezen intézkedések semmiképpen sem magyarázhatók úgy, mintha a kisantant-államok csatlakozását jelentenék a 250. § és a vegyes döntőbíróságok jövőbeni szereplését illetően. Mi a vegyes döntőbíróságokat ideiglenes fórumoknak tekintjük, amelyek arra vannak rendelve, hogy a háborúval r Összefüggő kérdéseket rendezzék...» íme tehát függetlenül a 250. §-tól ás ez az álláspont a döntőbíróság intézménye és működése ellen formálisan fenn van tartva. Kérdezem: nincs-e itt óriási szakadék és nagy távolság a magyar kormánynak és a kisantant-államoknak felfogása között? Míg as 4* \
