Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-390

; Az országgyűlés képviselőházának 390, ülése 1930 május 13-án, kedden. 25 az előnyöket, amelyek ebből a megegyezésből származnak, fruktifikálni tudja. Megmondom azonban nyiltan és őszintén, én a hágai megegyezést nem látom sem győzelemnek, sem alapnak a lelkek kiengesztelődésére. A hágai megegyezést a magam részéről, mint olyan igazságtalanságokat könyvelem el, amely betetőzte a Magyarországgal eddig elkövetett igazságtalanságokat. (Elénk helyesiés, éljenzés és taps a bal- és szélsőbaloldalon. — A szónokot számosan üdvözlik. — Felkiáltások a jobbés a baloldalon: Szünetet kérünk!) Elnök: Csendet kérek képviselő urak! Négyórás tárgyalásnál szünetadásnak nem lehet helye. Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Turi Béla! Turi Béla: T. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Előttem szólott t. képviselőtársam beszédével beszédem kezdetén részletesen nem fogok foglalkozni és nem focok vitába bocsát-' kőzni, mert beszédem során több kérdés fog előfordulni, amelyekben szembenálló álláspontomat kifejtem. De mégis, az ő beszédének egészen általános jellemzéséül meg kell jegyeznem azt, hogy én úgy érzem, hogy Ras say Károly túlságosan sok argumentumot merített az indokolásból és egészen ügyetlen szerkezetű cikkekből vagy nyilatkozatokból és nem annyira az egyezmények tartalmából, akkor, amikor argumentumait előadta. Mert hiszen én egy pillanatig sem védelmezem ezt a javaslatot, amikor elfogadom, úgy, hogy ez diadalt jelent, sem pedig nem használnám azt a kifejezést, hogy ez az egyezmény redukált szaldó, mert ez a kifejezés az indokolásban is, szerintem, szerencsétlen. Az idézett cikkekben az emberi természetnek megfelelően, — mert a legtöbb ember természete ilyen, — a dicséretnek magasabb hangját ütötték meg a miniszterelnök úrral szemben

% mint • amilyet az eredmény megér. Ezt tehát inkább azokkal intézzük el, akik azokat a cikkeket írták, de itt magunk között maradjunk tisztán az egyezmény anyagi részénél és akkor talán hamarább egyforma véleményre fogunk jutni. (Rassay Károly: Halljuk, halljuk!) Elítélném azt is, amit igen szellemesen t. barátom úgy jellemzett, ha szerencsés alkuszként dörzsölné valaki a kezét az egyezmény után. Erről nincs szó. En tisztán az adott helyzetnek kényszeréből, amit látok, tudom csak ezt az egyezményt elfogadni. De engedje meg, hogy még valamire figyelmeztessem. Amikor ő redukált szaldóról, vagy aktív és passzív szaldóról beszél és azt mondja, állítsuk össze a vitathatlan kötelezettségeket és a vitathatókat, valamint a vitathatlan követeléseinket a kötelezettségekkel szemben, akkor méltóztassék elhinni, hogy itt nem lehet egyszerű matematikai számítást végezni még azoknak sem, akik az egész anyag felett rendelkeznek statisztikával, mert hiszen a mi követeléseink legnagyobb része egészen labilis és bizonytalan az érvényesítés szempontjából. Nem tudjuk, ha igazunk is van, hogy tulajdonképpen miként fog kiütni a szaldó. Én tehát, amikor a financiális mérleget csinálom, ennél a megegye^ zésnél nem látom lehetségesnek a számszerű összegezést. S még egyet vagyok bátor felhozni. Azt tudniillik, hogy ez a financiális mérleg, ha rossz is, vagy mondjuk így: áldozatos is, nem egyetlenegy mértéke annak, hogy ezt az egyezményt elfogadom-e vagy nem, (Ügy van! jobbfelŐL), mert ezt a passzív szaldót, vagy nem jó egyezményt más politikai okok miatt vagyok kénytelen elfogadni, nem KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XXVIII. pedig ^ azért, mert azt hinném, hogy tényleg redukált szaldó vagy pedig jó eredmény. (Ügy vanh Ügy

1 van! jobbfelöl és a középen.) Ha tehát igazságosak akarunk lenni, ezeket a szempontokat nem szabad kihagynunk a bírálatnál. A Brennus-féle kard hasonlatánál is az a helyzet, hogy az én előttem szólott igen t. barátom azt akarja bizonyítani, hogy nem volt olyan rossz atmoszféra, amilyennek az az atmoszféra be van állítva, és hogy nem volt olyan, mint ahogyan Apponyi Albert t. képviselőtársam jellemezte, hogy t. i. a Brennuskardját dobták bele. Hiszen — mondja Rassay barátom —• még áldozatokat is hoztak. De kiért? A kis entente-ért hoztak áldozatokat a nagyhatalmak, és pedig azért a politikai célért, amelyért ők az egyességet Hágában, illetve Párizsban mindenáron létre akarták hozni. Az áldozatkészség nem azt mutatja, hogy jó volt az atmoszféra velünk szemben akár a kis-, akár a nagyentente részéről, hanem hogy olyan volt a helyzet, hogy a nem is érdekelt, vagy legalább bizonyos kérdésekben nem érdekelt hatalmak,^ áldozatra is hajlandók voltak a nagy cél érdekében. En ezeket az általános megjegyzéseket kénytelen vagyok az előttem szólott t. képviselőtársamnak figyelmébe ajánlani, valamint még egyet. Ö ugyanis az mondja, hogy a miniszterelnök úr nem hivatkozhatik politikájának eredménye tekintetében mentségre, ha ez az eredmény rossz. Ez a tétel elméletben igaz, csakhogy a politikában az a baj, hogy nem lehet ellenpróbákat csinálni. En nem tudom, hogyha Bethlen István helyett Rassav Károly t. barátom ült volna, a miniszterelnöki székben, akkor jobb vagy rosszabb lett volna a politikai helyzet. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) En tehát csak azt látom, hogy akár voltak hibák, akár nem voltak — hibák mindig vannak — a helyzet olyan, hogy nincs módunkban összehasonlítani, milyen volna, ha nem Bethlen István a miniszterelnök, tehát a helyzettel számolni kell. A javaslattal, illetőleg egyezménnyel, amint mondottam, financiális mérlegkészítés szempontjából nem kívánok foglalkozni, csak azt a kijelentést akarom tenni nagy általánosságban, hogy senki sem tagadhatja, az sem, aki sokat tud támadni az egyezményen, hogy ez az egyezmény egészen ismeretlen nagyságú és a háztartásunkat bármikor felborítható pénzügyi veszedelmektől mentesít úgy a jóvátétel terén, mint a békeszerződésből fakadó egyéb követelések terén. Mentesít tehát kínos bizonytalanságtól is és megszabadít bennünket attól is, hogy államháztartásunk felett a Damokles kardja tovább függjön. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Azután , a zálogjogok felszabadításával ezen egyezmény révén mégis csak elértük azt, hogy a pénzügyi függetlenségünk megvan, és azt talán csak senki sem fogja tagadni, hogy egy állam gazdasági és állami életének, előremenetelénck, haladásának az egyik fontos létfeltétele az, hogy meglegyen a pénzűéi szuverenitása. Nagyon jól tudom, t. Ház, hogy mi is lemondtunk itt vitathatatlan jogokról és követelésekről és nagyon jól tudom, hogy különleges követelések címén fogjuk fizetni ezt a 13'5 millió pengőt s azt is tudom, hogy tisztán a biens cédés-k követelése mennyivel magasan felette áll ennek. De nem erről van szó. Mert mi nem tudtuk volna ezeket a követeléseinket behajtani, effektuálni, tehát kénytelen vagyok a mérleget úgy felállítani, hogy ezeket a követeléseket elengedve, az egyezmény révén milyen előnyökhöz vagy legalább lehetőségekhez jutok. Azt pedig senki sem fogja állítani, hogy ez a teher, ez az ál-