Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-390

18 Az országgyűlés képviselőházának kozatait is átolvasni, ilyen fenntartások nem voltak benne. (Gr. Bethlen István miniszterelnök: A Felsőházban szó szerint így nyilatkoztam.) Lehet, de az később volt. (Gr. Bethlen István miniszterelnök: Bocsánatot kérek, ez hivatalos nyilatkozat volt!) Hát t. miniszterelnök úr, nézzük meg, mit méltóztatott mondani — mondjuk — Hágában január 10-én. Ez már a hágai tárgyalások során volt, amikor fogadni méltóztatott a külföldi lapok tudósítóit; is akkor a, múlt felszámolásról a többek között a következőket tetszett mondani. (Zaj.) Ne méltóztassék, ennek autentikusságát kétségbevonni, mert ezt a miniszterelnök úr az összegyűlt újságíróknak adta le, a világsajtónak (olvassa): «Nem bocsátkozom részletekbe — mondotta a miniszterelnök úr. — Éppen azért, hogy bebizonyítsuk lojalitásunkat szomszédainkkal szemben, hogy bebizonyítsuk békeszeretetüniket, készek vagyunk ezen a penton — a multak likvidálása tekintetében — áldozatokat hozni. Ha részletekbe bocsátkoznék, biztos vagyok benne, hogy be tudnók igazolni, hogy aktivak vagyunk. Ám mégis hajlandók vagyunk ezen a ponton áldozatot hozni általános érdekből, de csak akkor, ha a többi pont tekintetében elégtételt kapunk». (Farkas István: Felkínálkozás. — Zaj és közbeszólás a jobboldalon.) Egy pillanatig sem voltam kétségben az iránt, hogy a képviselő úr bölcs beszédnek fogja tartani. Arról van szó, igaz-e az, amit én állítottam, hogy a miniszterelnök úr fizetést ajánlott fel, nem arra az esetre, ha fizetési szaldónk passzív lesz, hárem fizetést ajánlott fel a multak likvidálása szempontjából minden körülmények között. Itt van a nyilatkozata. (Gróf Bethlen István miniszterelnök közbeszól.) Bocsánatot kérek, miniszterelnök úr, a világsajtóban megjelent és én nem olvastam, hogy a miniszterelnök úr ezt megcáfolta volna. (Farkas István: Az egységespárt megszavazza! — Biró Pál közbeszól.) Tárgyalási taktikai Hiszen most mondja a miniszterelnök úr, hogy nem követ el olyan rossz taktikát, hogy • a at mondja, hogy tartozunk, most pedig a képviselő úr felismeri, hogy ez jó taktika. (Felkiáltások a szelsobaloldalon: Kartellfront! — Rothenstein Mór: Kartellkapitány!) Bocsánatot kérek, ehhez a vitához még egy színt fogok- adni, amely azt mutatja, hogy ez az elgondolás nem valami utólagos kitalálás talán az én részemről. Méltóztassék _ elolvasni a t. előadó úrnak a bizottság beterjesztett jelentésében előadott indokolását. Mit mond a t. előadó úr? (Olvassa): «Tudtuk, hogy az ezektől a kötelezettségektől való szabadulásért fizetünk fog kelleni és semmiféle iehetoség nem volt arra, hogy ezeknek a «békeszerződésről folyó különleges követeléseknek» elengedését eredménnyel kérhessük.» Hát ez volt a szellem, ezzel méltóztattak kimenni. (Farkas István: Ez az a bizonyos atmoszféra! — Friedrich István: Ez csak rossz mondat!) Az én meggyőződésem az, hogy a magyar ügy ott bukott el. (Zaj a\ baloldalon.) Nek<mi nem áll elég időm rendelkezésemre, különben nagyon szívesen idézném a miniszterelnök úrnak Korányi fődelegátus úr levelét, amelyet a Tianeshez in tézett,

r amelyben ugyanez iá megállapítás van. (Halljuk! Halljuk!) Nem tudok egy dossiert előadni, de hiszen ezek olyan világos tények, hogy aki újságolvasó ember volt az tisztában van vele, hogy ez így történt. Az én megállapításom az, hogy a magyar ügy akkor bukott el, amikor Párizsban a magyar kormány nem helyezkedett a teljes visszautasí90. ülése 193Ô május í 3-án, kedden. tás alapjára, amikor hajlandó volt fizetést teljesíteni, vagy ha úgy tetszik, hajlandó volt supponálni, hogy ez a leszámolás Magyarország számára passzív szaldóval fog végződni. Ebiben talán megegyezhetünk, hogy hajlandó volt supponálni, hogy ez a leszámolás passzív saldóval fog végződni. Ezzel eldőlt a magyar fizetések ténye, és amely pillanatban egyidejűleg belekapcsolódott az úgynevezett optánskérdés is, — méltóztassanak megengedni, hogy ezt a megjelölést használjam, semmiféle tendencia nincs benne, csak lerövidítés, amint azt az előadó úr is használta — attól a pillanattól kezdve meg volt állapítva a magyar fizetések mérve is. Ezeknek a fizetéseknek mérve az volt, ami a helyi kártalanítások után még az utódállamokat kártérítési kötelezettségekben terhelheti. Ez az igazság és ezt nem lehet vitássá tenni. Ez logika is, ezek ihistóriai tények is. Itt a szemére vetem a t. miniszterelnök úrnak és kormányának, — újra visszatérve erre a fizetési felajánlásra, erre a supponált passzív saldóra — hogy milyen hibát követtek el. Hiszen a miniszterelnök úr előtt nem lehetett újság az, hogy velünk szembe fogják helyezni az optáns követeléseket. Ez nem volt meglepetés, vagy amint az az előadó úr szavaiból jelentkezik, a párizsi tárgyalásoknak egy kellemetlen meglepetése. Hiszen 1928 február 28-án a magyar kormánynak jegyzékére intézett román válaszjegyzék már kifejti azt a román álláspontot, hogy Eománia pedig csak a magyar jóvátétel terhére hajlandó kártérítést eszközölni. (Ügy van! a szélsőbaloldalon) Ha ez így van, akkor fokozott kötelessége lett volna a miniszterelnök úrnak Párizsban a százszázalékos elutasítás álláspontjára helyezkedni, mert tudnia kellett, hogy az a sokat emlegetett passzív saldó be fog következni, mert ezeket a követeléseket velünk szemben mint államközi követelést fogják érvényesíteni. Azt mondja a miniszterelnök úr, hogy nem a magyar kormány kötötte össze az optánsügyet a hágai és párizsi tárgyalásokon a magyar állam fizetési kötelezettségével. Teljesen igaza van a miniszterelnök úrnak. Sohasem állítottam, hogy ő kötötte volna össze, vagy hogy a magyar kormány kötötte volna össze, de azt állítom, hogy ennek összekötését a magyar kormány lehetővé^ tette. Lehetővé tette pedig, amikor fizetést ajánlott fel, (Ügy van! Ügy van! a szélsőbáloldalon.) és lehetővé tette még előzőleg, amikor a nagy elvi küzdelem teréről, amelyet Apponyi Albert gróf vívott, lement az alkudozások terére és államközi alkudozások tárgyává tette azt a követelést, amely magyar állampolgároknak az idegen állam elleni követelése volt. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ilyen körülmények között valóban igaza van a miniszterelnök úrnak, hogy nem tudta kivédeni következetlenség vádja nélkül ezt a kísérletet. Amikor felvetették azt a követelést, hogy a végleges likvidálás keretében ezekről a kártérítési követelésekről is tárgyaljanak, a magyar államnak már nem állott a lába alatt a jogi bázis, amelyre támaszkodva, azt mondhatta volna, hogy ez a magyar állampolgároknak idegen államok elleni követelése, tehát nem vonható bele az államközi tárgyalások anyagába. Nem helyezkedhetett arra az álláspontra, mert előző saját taktikája levitte ide az alkudozások terére a nagy elvi kérdést. (Gr. Bethlen István miniszterelnök: Nem az én taktikám volt, íhanem a Népszövetségé!) Kettőnk között az a különbség, hogy én azt nehezményezem, hogy a miniszterelnök úr, mint a kormány politikájáért felelős állam-