Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-390

Az országgyűlés képviselőházának 390. ülése 1930 május 13-án, kedden. 19 férfiú, mélyebben angazsálta magát ebben az ügyben, mint ahogy a nagy érdekék szempontjából szabad lett volna. (Propper Sándor: A tizenegygyenmekes Takács Jánosoknak fizethetnek!) A magam részéről éppen ebben látom a feleletet arra a kérdésre is, amelyet az előadó úr is felvetett, vájjon ártott-e az optánsügy a magyar állam érdekeinek. Méltóztassék a kérdést kettéválasztani. Amíg egy nagy elvi kérdés körül folyt a harc, amíg a döntőbíróság elve felett folyt a harc, amíg úgy lehetett beállítani a kérdést, hogy a döntőbírósági elv megsértése egyben az egész trianoni szerződés végrehajthatatlanságának is bizonyítéka, addig ez a harc igenis, Magyarországnak nagy értékeket, nagy eredményeket szerzett. Abban a pillanatban azonban, amikor erről az alapTól lecsúsztunk és a magyar állam mint egy ügyvéd! magáévá tette az optánsok perbeli követeléseit és leüilt Romániával perbeli egyességet kötni, akkor — mint a hágai egyezmények mutatják — igenis, ártott az összesség érdekének. (Úgy van! a szélsőbaloldalon. — Peyer Károly: Ott veszett el a dolog!) • Legyen szabad rámutatnom egy olyan kijelentésre, melyet egy autentikus férfi, íbáró Korányi tett ebben a tekintetben, (Halljuk! Halljuk!) aki egy nyilatkozatában mint 'külön eredményt jelezte, hogy végre ímegszűnt ez az ügy, amely annyi rossz vért szült Magyarország ellen a külföldön. Ezt mondta báró Korányi, amikor hazajött a nemzetközi tárgyalásokról. Én azt mondom, hogyha ez az ügy semmi egyebet nem ártott volna, mint azt, hogy gróf Apponyi Albert működését megbénította nagy belpolitikai és még nagyobb külpolitikai kérdések szolgálatában, akkor már olyan kárt okozott Magyarországnak, melyet felmérni nem lehet. Azt mondja azonban a t. kormány, — és itt bizonyára gróf Apponyi Albert képviselőtársamra hivatkozik — hogy kötelesséige volt az optánsügyben fellépni. Gróf Apponyi Albert azt mondotta a bizottsági ülésen: ha valamely állam polgárait jogaikban megtámadják, az illető államnak elementáris kötelessége ezek védelmére sietni; (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) az az állam, amely ezt nem tenné, megvetésnek tenné ki magát kint is, bent is. (Ügy van! Úgy van! a jobbóldalon és a középen.) Teljes egészében aláírom, t. Ház. (Jánossy Gábor: Mind aláírjuk!) Mégis meg kell állapítanom, hogy ez egy absztrakt igazság és iaz állam ügyeiért felelős államférfiak nem mehetnek absztrakt igazságok után. Kötelessége az államnak polgárai érdekét megvédeni, de az út, ameddig elmehet, határolva van: az egyes állampolgár érdekében való fellépbetésnek útja határolva van az összes állampolgárok érdekével. (Ügy van! Ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon, — Mozgás a jobboldalon.) Talán egy közelebbi argumentumot is mondhatok a t. képviselő úrnak, hogy ez a tétel így van. Ha a t. Ház megálLaüítja velem együtt, hogy egy állampolgárnak kétségtelenül védelmet igénylő joga a vagyona, akkor még inkább védelmet követelhet személyes szabadságára nézve. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) És ha ez a kormányzat meg tudta tenni, hogy egy magyar állampolgárral szemben, a legelső magyar állampolgárral szemben félredobta az állampolgárt megillető személyes szabadság parancsait és kiszolgáltatta ellenséges hatalomnak, hivatkozva arra, hogy ezt a nemzet nagy érdeke megköveteli, a magam részéről nem tudom elfogadni azt a tételt, hogy amit meg lehetett tenni a király személyes szabadságával, azt nem lehet megtenni az érdekelt optánsok vagyoni érdekével. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon. — Mozgás a jobboldalon.) T. Ház! Ezek után kötelességem nyilatkozni egy másik kérdésben is, ugyanazon az elvi alapon, amint azt Apponyi Albert t. képviselőtársam tette, amely szerint a felmerült kérdéssel szemben mindenki köteles a maga álláspontját megvonni, kötelességem nyilatkozni a kormány érdekelt tagjainak összeférhetlensége kérdésében is. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Ezt a kérdést maga a miniszterelnök úr vetette fel. Felvetette^ a külügyi bizottságban, és pedig úgy a Felsőháznak, mint a Képviselőháznak külügyi bizottságában és megvonta a határt. Azt mondta: én pedig összeférhetetlenséget abban a pereben látok magamra nézve fennforogni, ha akár nyiltan, akár burkoltan olyan helyzet, állna elő, hogy a magyar állampolgárok filléreiből fizetnék meg az optánsok kártérítését. Azt hiszem, helyesen adtain vissza a szavait. Az a kérdés, vájjon beállt-e ez a ^helyzet. En a miniszterelnök úrnak és az egyéb érdekelt miniszter uraknak hazafis ágát egy pillanatig sem fogom kétségbevonni. Meg vagyok győződve, hogy tudatosan semmit sem vétettek a magyar érdeknek a maguk egyéni érdeke szempontjából, de mégis rá kell mutatnom arra, hogy ez az összeférhetetlenség nem emelte idebenn a lelkek konszolidációját és nem szolgált odakünn a magyar ügy előnyére, nem erősítette a magyar álláspontot. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Van egy tiszteletreméltó ellenvélemény, amely azt mondja, hogy a miniszterelnök úr nem maga járt el ezekben az ügyekben akkor, amikor a kérdések felmerültek. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Természetesen ez csak a hágai tárgyalásokig terjedő időre szólhat. De a miniszterelnök úr a feje a kormánynak, a kormány bel- és külpolitikájának korlátlan irányítója. Nem az a fontos, hogy ki az, aki az ügyeket intézi — az érdemből fontos, de az összeférhetetlenség szempontjából nem fontos — és az a körülmény, hogy a t. kormány ezeknek az ügyeknek a vitelére olyan előkelő és minden kritikán felül ' álló egyéniséget kapott meg, mint gróf App >nyi Albert, legfeljebb támasza lehet a miniszterelnök úrnak, hogy az ügy érdemében helyesen járt el, de nem szüntetheti meg a tényleg fennforgó összeférhetetlenséget. (Propper Sándor: Miért nem kérte ki a tanácsát a titkos választójogra vonatkozóan!!) A másik kifogás az ügyre vonakozóan az, hogy végeredményben az optánsügy olyan kis részletkérdése ennek a nagy kérdéskomplexumnak, hogy már ez is kizárja annak szükségét, hogy a miniszterelnök úr a közvetlen intézéstől visszavonuljon. Bocsánatot kérek, itt nem arról van szó, hogy mennyi érdekeltsége van a miniszterelnök úrnak, családjának, baráti körének, vagy az egyes miniszter uraknak, itt arról van szó, hogy a hágai tárgyaláson az optánsügy az egyedüli döntő kérdésévé lett az egész magyar jóvátételi kérdésnek. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Nem részletkérdés volt, hanem egyedül irányító, egyedül döntő kérdés volt. (Peyer Károly: Csak ez volt tíz évig. — Györki Imre: Egész Hágában és Párizsban csak erről volt szó!) En megengedem azt, hogy a kártérítésre irányuló követelések elejtése nem jelentette volna Magyarországnak a fizetési kötelezettségek alól való felmentését, de meg vagyok győződve arról, — és ezt állítom — hogy ezeknek a hatalmas magyar fize3*