Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-393

Az országgyűlés képviselőházának 393. fizikai fáradtságot, amelyet Hágában és Párizsben feláldoztak azok, akik a kormány részéről ott tárgyaltak, ez a több hónapig tartó fizikai fáradság mindenesetre nagy elismerést érdemel. Ha azután azt vesszük, hogy nincsen olyan rossz, amiben valami jó ne lenne, természetesen az a kevés jó, ami ezekben az egyezményekben van, szintén bizonyos elismerést érdemel, De végeredményben az a felfogásom, hogy azok az egyezmények úgy, ahogy a Ház előtt vannak, nem érdemlik meg azt a dicséretet és azt az elismerést, amelyben bizonyos oldalról és egyes hírlapok részéről részesülnek. Nekem az a felfogásom, hogy Párizsban tulajdonképpen ennek az országnak második Trianonja történt. (Zaj.) Itt szintén aláírtak — mondjuk kényszer következtében — olyan egyezményt, amely az országra különleges előnnyel nem jár, sőt azt mondhatnám, (hogy inkább hátránnyal, mint előnnyel jár. Mi volt a célja annak a bizottságnak, amely a kormányzat és az ország nevében Hágában és Párizsban tárgyalt? Első célja volt a jóvátételnek 1944 utáni megszüntetése. Második célja egyéb tartozásainknak, amelyek a trianoni békeszerződésből kifolyólag terhelnek bennünket, likvidálása. A harmadik cél a trianoni szerződés 250. §-ának megvédése volt. (Friedrich István: Minden «sikerült»!) Nézzük, mennyiben sikerült ezeket a célokat Párizsban, illetőleg Hágában megvalósítani? Azokat az eredményeket, amelyek e tárgyalásokkal kapcsolatban jártak, kétféle szempontból tehetjük mérlegelés tárgyává. Nevezetesen magukbanvéve, tehát, mint a filozófia mondjia, in se és quo ad circumstantias, vagyis azokkal a törekvésekkel kapcsolatban, amelyek a kormányzatot kellett, hogy vezessék. Ezekbe a törekvésekbe akarom beállítani azokat az eredményeket, amelyeket a kormányzat kiküldöttei úgy Hágában, mint Párizsban elértek. Az első cél tehát a jóvátételnek 1944 utáni megszüntetése volt. Ami ezt a célt illeti, a jelen egyezményekből kiviláglik, hogy ezt a célt a kiküldötteknek sikerült elérnie. A jóvátételt 1944 után tehát megszüntették. Valahogyan az a belátás lett úrrá a konferencián, hogy ezt a nemzetet, amely annyi áldozatot hozott, amenynyit Európa egy nemzete sem az utolsó évtized alatt, nem lehet új jóvátételi összeggel megterhelni. (Friedrich István: Csak átkeresztelték! Maradt az!) De azért nem lehet annak a körülménynek sem örülni, hogy — amint Friedrich István képviselőtársam mondja — a jóvátételi fizetést 1944 után megszüntették, mégpedig nem lehet örülni azért, mert hiszen más^ oldalról újabb, súlyosabb terheket raktak reánk, mint amennyit eddig viseltünk. Csak a jogcím, csak a nyakravaló változott, mert azelőtt jóvátételi fizetés címén kellett fizetnünk, (Ügy van! Ügy van! a baloldalon ) most pedig «egyéb tartozások likvidálása» címén fizetünk. Amíg tehát egyrészről az a belátás uralkodott, hogy ezt az országot súlyosabb terhekkel megróni nem lehet, ugyanakkor másrészről a legnagyobb kapzsiság és a legnagyobb elfogultság lett úrrá a mi ellenfeleinken, mert olyan összegekkel terhelték meg ezt az országot, amelyeket, ez az én felfogásom szerint, aligha fog tudni elbirni. T. Ház! Eassay t. képviselőtársam felállította az egyenleget. Felsorolta azokat az összegeket, amelyeket a trianoni szerződés folytán nekünk fizetnünk kell. A trianoni szerződésnek 188. §-a a háborús adósságok tekintetében marasztal el bennünket. A181 § elmarasztal a megszálló csapatok költségeinek tekintetében, a 147. ülése 1930 május 16-án, pénteken. 101 § pedig a hadifoglyok szállítási költségei tekintetében. Ezek mindenesetre olyan követelések, amelyeket a mi ellenfeleink a trianoni szerződés értelmében bizonyos joggal állíthattak fel, ezek olyan követelések, amelyekkel^ a magyar kormány kiküldötteinek úgy Hágában, mint Párizsban számolniok kellett. De ugyanakkor Rassay t. képviselőtársam rámutatott a számlának másik felére is, amelyet viszont mi, mint ellenkövetelést, felállíthattunk volna ezeken az értekezleteken. Itt van a román megszálló csapatok költsége, amelyet a trianoni szerződés 181. §-a alapján követelhettünk volna. Azután itt vannak azok az állami javak, amelyek óriási Összegre rúgnak annak folytán, hogy országunknak majdnem háromnegyed részét elvették. Itt vannak azok a nyugdíjterhek, amelyek 5—6 millió aranykoronára rúgnak és amelyeket joggal lehetett felsorakoztatni azokkal a tételekkel szemben, amelyeket ellenfeleink ezeken az értekezleteken felsorakoztattak. Azzal szemben tehát, hogv a békeszerződés bizonyos paragrafusai alapján követelésekkel állhattak elő ellenfeleink, nekünk is volt bizonyos alapunk arra, hogy ellenköveteléseket állíthattunk fel, amely ellenkövetelések végösszege véleményem szerint sokkal nagyobb, mint amennyit ellenfeleinknek joguk volt tőlünk követelni. Ezzel szemben ezt a kérdést úgy oldották meg, hogy egyéb tartozások címén köteleztek bennünket arra, hogy 1944-től 1966-ig 13"5 millió aranykoronát kell fizetnünk; köteleztek bennünket a döntőbírósági ítéletek által megszabott kártérítési összegek kifizetésére, amelyek eddig négy és félmillió aranykoronára rúgtak, körülbelül 20 millió aranykorona tekintetében pedig peres eljárás alatt vannak. Így tehát legkevesebb 20 millió aranykoronával kell számolnunk. Azután itt vannak a trianoni békeszerződés 186. §-ából folyó kötelezettségek, amelyek nem vétettek bele a 13'5 millió aranykorona szolgáltatásba és amelyekre nézve külön megegyezést kell létesítenünk. Általában tehát azt mondhatjuk, hogy a háborús terhek likvidálása tekintetében rendkívül igazságtalanul bántak velünk és az a belátás, amely a jóvátétel megszüntetésénél úrrá lett ellenfeleinken, épnen az ellenkező irányban tombolta ki magát, amikor olyan igazságtalanul terheltek meg bennünket, amire ebben az országban, de talán. még a nagyhatalmaknál sem volt senki elkészülve.^ Felmerül az a kérdés, vájjon miért ez a kegyetlen bánásmód, amelyet velünk szemben éreztettek éppen ezeknek a tartozásoknak likvidálását illetőleg és nem lehet rossz néven venni, ha egyesek, ha lélektani alapon is, arra a következtetésre jutnak, hogy éppen a 250. § intenzív forszírozása volt az ok arranézve, hogy ezeknek az egyéb tartozásoknak kártalanítása ilyen nagy összegben állapíttassék meg. Ezzel ármegállapításommal egyúttal^ el jutottam fejtegetéseim harmadik pontjához", a 250. Vhoz, amelynek megvédése egyik fontos célja volt a Párizsba kiküldött vezető tényezőknek. T. Ház! A trianoni • békeszerződés 250. §-ában nagy előny rejlik ránk nézve és csak természetesnek találhatjuk, ha azok az emberek, akik a maguk vagyonát sérelmezve látták, ezzel a szakasszal kapcsolatban uert indítottak az illető megszálló államok ellen. Az is érthető, ha a magyar kormány nem nézte egészen tétlenül ezeknek az embereknek törekvését és nem nézte egészen tétlenül azt a szándékot sem, amellyel .a Népszövetségben ezt a kérdést el akarták odázni, hanem iparkodott